"There is a time, when you need to decide"

Megosztás

2012.11.17. 18:37

Az élet nézőpont kérdése. Nincs olyan, hogy abszolút jó, vagy abszolút rossz, sőt nincsenek abszolút válaszok, minden attól függ, hogy ki melyik oldalról nézi a dolgokat. És ezek a nézőpontok kihatnak arra, ahogyan leéljük az életünket. Ha netán a sokat várt sült galamb véletlen a szádba kerül, akkor örülsz neki, elfogadod, boldogan élsz tovább, és küszködsz a második után, esetleg pároztatod őket, és vállalkozást nyitsz. Ha viszont azt gondolod, hogy ez a ványadt testű galamb azért repült a szádba, mert megmérgezték és döglődik, te pedig vele halsz hát, nos akkor te bizonyára nem fogod kihasználni a galambban rejlő lehetőségeket. Persze, a sült galamb nem a szerencse metaforája, hanem a lusta embert hivatott jellemezni, de az egyszerűség kedvéért használtam ezt a motívumot. Mert egyesek, azt hihetik, hogy ha valaki valamit viszonylag energiabefektetés nélkül megkapott, akkor az meg sem érdemelte. De ez nem igaz. Ez nézőpont kérdése. Akár az élet. 

Az embernek általában mindenben meg kell látni a jót, és kihozni az adott helyzetből a maximumot. De néha, muszáj beismerni valamit, ha rossz, és akárhogy csűri-csavarja a dolgokat az a helyzet szar. Kibúvók, megalkuvások nélkül, nem jó, halálra van ítélve. Persze, akár legyen az ember optimista, vagy pesszimista egy ilyen helyzetet akaratlanul is meg akar szépíteni, és tükröt tart a valóság elé, melyben tudja, hogy valami nem jó, nem stimmel, de nem érdekli, mert majd úgyis megoldja. Van amit nem lehet megoldani, csak úgy, ha leszámolunk vele és újra kezdjük az egész folyamatot, esetleg más taktikát választunk. Olykor abba a csapdába esünk, hogy azt hisszük azért, mert valami egészen jól működött régebben, vagy esetleg más esetben, az majd jó lesz mindenhova. Határokat húzunk az életünkben, hogy szabályozzuk a káoszt, mert nem tudnánk elviselni a szeleburdiságát, de sablonokként akarjuk bekategorizálni az érzéseinket, és minden mást. Néha be kell látni, hogy ez nem így megy. Néha, be kell látni, hogy a dolgok úgy rosszak, ahogy az Isten megadta. 

Persze ez nehéz. Szembe nézni azzal, hogy egy folyamat, ami kincseket kecsegtetett, rossz, meg kell változtatni, ki kell javítani. Alapvetően hiszünk az emberi szóban és az emberi jóságban, abban, hogy a társadalom változékony, és hogy nem a felszínesség mocsarában fuldokol, mint szegény Styx folyó sipákolói holtai. De mi van, ha valóban változékony, csak befurakodik kukac módjára a negatív szellem az elmébe és Luciferként bökdösődik, addig amíg elhisszük, hogy minden amiben bíztunk hibás, és így eluralkodhat a káosz. Sajnos, meg kell találni a balanszot, hogy miben hiszünk és hogyan folytatjuk utunkat. Hogy valóban az emberek 90%-a egy fertő, és a maradék 10% is egy megromlott alma, ami a tudat által okozott harapás foltja miatt oxidálódott már. Vagy pedig mindeddig jól hittük, hogy ez az arány azért nem annyira rossz, és hogy Ádám és Éva utódainak vannak még leszármazottjai, csak éppen nagyítóval, inkognitóba kell keresni őket.

Éppen ezért lecövekelek a dombokon a vár közelében, és elgondolkozok azon, hogy hova tovább, és hogy aktuális téma-e a kincskeresés, és nagyjából mindenen. Ideje egy kicsit utat engedni a káosznak. Ja, és Lilith teremtményei, szarok rátok, és azokra is, akik szimpatizálnak velük. Legyen az akár Ádám és Éva leszármazottja, vagy nem. 

Szerző: irasalgor

Szólj hozzá!

Címkék: személyes

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr274911807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.