Windows protect you from reality, My Child

Megosztás

2012.09.30. 18:17

Az ablaknál áll. Nézi amint a kora őszi időjárás melegen ugyan, de már kevésbé vakító fénnyel pásztázza a környező vidéket. Érzi a szél lágy, szeretetteljes simogatását az arcán. Hiába akármilyen szigetelés, a természet erőit nem lehet legyőzni. Egy-két helyen bárányfelhők gyülekeznek, s lassú haladással szállnak tova az egyébként makulátlanul kék égen. Körülötte csend. Tökéletes csend veszi körül, egyedül a csendesen doboló szíve adja az alapritmust ebben a makulátlan ürességben. Pásztázza a vidéket, a gondolatai kavarognak a fejében, ahogyan az ember a levest kavarja fel, hogy egyenletes helyre jusson el a meleg a tálban. Régen járt már a vidéken. Régen érezte már a napfényt a bőrén, s a szellő susogását a haján. Olykor kilépett, egy-egy sétát tett az udvarán, s élvezte ahogyan az erő áthatja az egész testét, hogy újra nekivághasson a kalandoknak. A kalandoknak, amik egyszer az életébe, vagy legalábbis a lelkébe fog kerülni. Tudja ezt, de hát kockáztat az ember. "Aki mer az nyer". - tartják a bölcsek. És nem is voltak hülyék ezek a bölcsek. 

Elfordul az ablaktól, s szembesül várának kényelmével, a hellyel amelyben utóbbi napjait (heteit, hónapjait inkább) töltötte, s várakozott, átadta magát a belső nirvánának, ahogyan egyesek fogalmaznak. Elindul lefelé, tesz egy kört a csicsás kis palotájában, valami mintha azt mondaná, hogy nézz körül, mert semmi sem az ami látszik. Ahogy a földszint felé ér, enyhe esőillatot érez, a nyári záporok után felszálló, elpárolgó vízgőz "édeskés", földdel keveredő szaga az, ami hasonlít a frissen vágott fűéhez. Talán egy csipetnyit zavaró, de mégis örülünk neki nem?  Kinyitja az ajtót, s kilép a frissen vágott fűre, ami szinte simogatóan hívja, hogy "lépj rám!". Szétnéz az udvarában, ahol a lehető legnagyobb rendben kellene lennie mindennek. Mégis, egy furcsa hang azt üzeni neki, hogy a vékony vonal alatt a legmélyebb pokol tüzei emésztenék el, ha belenézne. Amint a tükör esetében, itt is egy hártyavékony lepel elválaszt attól, hogy megázz. Szétnéz, körbepillant. Minél jobban fókuszál, annál vékonyabb a függöny, s lassan látni az őrület vízióját, ahol a nyugodtan játszadozó kutya átváltozik Cerberussá, s vérengző fenevadként harap magába. Egy csendes, magányosan bégető birkacsorda válik halálhimnuszokat éneklő, egymás húsába beletépő, kannibalista szörnyeteggé, akik a fű helyett vastag combhúsokat s más testrészeket rág szüntelen, véres foggal. A környezet önpusztításba kezd, mivel a külső tényezőket már elpusztította, s mintha önmagát utálta volna meg, kezdi szisztematikusan elvégezni a más feladatát, a gyökerek egymást fojtják meg, s a fák ágai önálló acsarkodásba kezdenek, s egyfajta haláltáncban lépdelnek át a Pokol kapuján. 

Hirtelen kinyitja a szemét. Érzi ahogyan a szél az ablakon keresztül borzolja a vékony szálú sörtéit. Ugyanott áll, mintha mi sem történt volna. De érzi. Érzi, hogy amit az előbb látott valaminek az előszele. Érzi, hogy valami elkezdődött, de ez immár a bensőben. A vár bensőbb köreiben, ott, ahol az élettelen tárgyak önálló életre kelnek, megelevenedik valami. Valami, ami önpusztító hajlamú, s önmagát rombolja szét, mikor már túl van az életének azon szakaszán, amit neki kiírtak. Egy idő után az örök élet is átokká válik, s a halál válik megváltássá. Még a vámpíroknak is megfordul hosszú életük során a halál gondolata. Meg kell akadályoznia, vagy legalábbis elejét vennie ennek. 

Ekkor meglátja. A távolban. Valahol, a Nap szikrázó sugarai alatt pislákol, s hívogató, mint mindig. A kincs. Kincsek. Egyszerre több. Nem, még nem. Vagy mégis? Elég ideje gubbaszt már a várában. Látja, s hívogatja, érzi a kalandvágyat, hogy botot fogjon és robogva induljon el, meneküljön a várból hagyjon ott csapot-papot. Kételyek, és rossz gondolatok nem kavarognak a fejében, s a múlt szellemei sem próbálják megcsapolni. De valami igen. Valami új. Félelem. Sohasem félt. Nem így, ahogyan most. Ekkor megpróbál megmozdulni, s érzi a lábában a gyengeséget. A kincs világít, ott van. De fél elindulni. Nem magától, nem a kincstől. A múlttól. Vagy a lapájtól, s mocsártól, mi eltemette, s fuldokolva csapkodott a mocsárban. A vár nem nyújt elég biztonságot. Valami belülről emészti. Az idő. A tér. Az ÉLET. Elindulhat, itt hagyhatja a várát, s a kincs után vetheti magát, hegyen-völgyön át. Valamelyik kincset elérheti. De mi van ha kudarcot vall? A vár romlik, s a lába sem a régi. Legalábbis, nem elég erős még. Széttörhet, örökké nyomorék marad, "dért-vert nyomorék", mint a Robert Browning versében a harcos. De hisz nem ő írta, hogy "Tisztába vagyunk a veszélyekkel, a negatív dolgokkal, és hogy mi várhat ránk, de nem hagyjuk, hogy ez befolyásolni tudjon minket. Ha pedig mégis bekövetkezik, azzal ráérünk akkor foglalkozni." De. El kell indulnia. Kockáztatnia kell. Különben a hibák, s "mi lett volna ha..." ömlő esőerdeiben barangolhat addig, amíg meg nem találja a kiutat, már ha a teste nem adja fel előbb a harcot. Gondolatok kavarognak a fejében, s megannyi kérdés, feltevés, előrelátás, elvetett gondolat, s önmegtagadás követi egymást. Régebben simán beleugrott volna a kincsvadászatba, s ő lett volna az első aki kardjával levágta volna az erdőt keresztező indákat, s gallyakat.

De...de...de..nincs de...de mégis..adj jelet..nincs de, ne..segíts...meg kell tenned..adj jelet..segíts....

Hallom a vár hangját. Hallom ahogyan este a folyosókon, mikor erősebben fúj
a szél hangján szól hozzám:
"Bárhol jártál hazatértél,
Vártam rád, én megbékéltem.
Tudom nem változol,
Ilyen vagy és ilyen maradsz."

S még halkabban, ahogy egy függöny megmozdul, ezeket suttogja:
"Én látlak, árnyak, tudom megtalálnak.
A félelem beszél, mikor kialszik a fény."

Igaza van. Nem rombolhatja le magát a vár. A vár én vagyok, s én is a vár vagyok.
Megértettem, s válaszolok neki, csendesen, mintha bárki más meghallhatná szavaimat a kongó folyosókon:
"Nem adom fel, nem amíg látsz,
Életben tart, hogy valahol vársz.
Hiába kérlek, többe ne engedj el,
Tudod , hogy mennem kell."

S másnap kiléptem az ajtón, sétabottal a kezemben.

Szerző: irasalgor

Szólj hozzá!

Címkék: személyes

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr624811631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.