Isaac Asimov - Alapítvány és Birodalom

Megosztás

2012.05.10. 12:15

 Isaac Asimov – Alapítvány és Birodalom 

 

Érdekes módon a trilógiáknak általában a második felvonása szokott a leggyengébb lenni, esetenként gyengébb, mint teszem azt az első rész. Persze, rengeteg példával szolgálhatnánk, amikor a második kötetet egy még rosszabb harmadik rész követte (lásd Végső állomás, vagy más rétes-tészta hosszúságúra nyújtott filmsorozatok, vagy Christopher Paolini – Brisingr-je hogy irodalmi példát is említsünk). Valahogy nem mindig sikerül túlszárnyalni az első rész sikerét sem történetben, sem pedig felépítésben és karakterábrázolásban. De akad, amikor éppen az ellentéte válik igazzá, és a második kötet sokkal jobb lesz mint az első felvonás. Erre is mondhatnánk megannyi példát, viszont én most egyetlen egyel szeretnék szolgálni, méghozzá jelen esetünk tárgyával: Isaac Asimov – Alapítvány trilógiájának második felvonásával, az Alapítvány és Birodalommal.  

Az Alapítvány folytatása külföldön ismét csak a Gnome Press gondozásában jelent meg könyv formájában, 1952-ben, viszont az Astounding Magazine jóvoltából már 1945-ben olvasható volt. A magyar változatra is 1 évet kellett mindössze várni, ugyanis 1972-ben jelent meg, ugyancsak Baranyi Gyula fordításában. A kötet egyébként mindössze 10 oldallal hosszabb, mint az előző rész, tehát 279 oldalban izgulhatjuk végig az Alapítvány következő, bő 200 évét. A könyv egyébként ismét részekre van bontva, viszont most mindössze 2 nagy vágásra bomlik, tehát akiknek nem jött be ez a több évtizedeket elmesélő különálló-mégis összeillő-történetmesélés, fellélegezhet, ugyanis most nagyjából egy nagy történetet mesél el nekünk Asimov mester.  

A történet stílusilag ugyancsak a sci-fi berkein belül mozog, viszont hatalmas előre lépés tapasztalható irodalmi téren. Asimov most nemcsak csupa száraz tényeket közöl velünk,  bábszereplőkkel, hanem irodalmi eszközöket is bevet hogy még élvezetesebbé tegye a könyvet. Most már mi magunk is együtt érezhetünk a karakterekkel, jobban elképzelhetjük hol is zajlanak az események, sőt még olyan cselekményekkel is „elkápráztat”, hogy éppen ki mikor mit csinál. Több tájleírás tapasztalható, valamint minden karakterről megtudunk valamit, mind a múltjukról, mind pedig a jelenükről és a jellemükről.  

A történet kezdetekor 40 évvel járunk az Alapítvány eseményei után, amikor is egy feltörekvő, ámbár a békére nézve elég radikális Birodalmi tábornok, Bel Riose megtámadja a Periférián egyre nagyobb hatalommal rendelkező, misztikus Alapítványt. Viszont az igazi konfliktust nem ez, hanem a még misztikusabb Öszvér megjelenése szolgáltatja, akit a Seldon-terv nem vett bele a számításba, így felboríthatja az egész Alapítvány jövőjét. Az Öszvérről senki nem tud semmit, csak azt, hogy rohamos tempóban foglalja el az Alapítványhoz közeli bolygókat, és befolyását az egész Galaxisra szeretné kivetni. Az ellenállás vezetői a fiatal házaspár, Toran és Bayta, akik egy rebellis Független Kereskedőszervezet fejének a rokonai. Hozzájuk csapódik még egy pszchiológiai tanulmányokkal rendelkező tudós, Ebling Mis, valamint az Öszvér bohóca, aki halálosan fél az urától. Az ő menekülésükről, valamint az Öszvér térhódításáról szól legfőképpen a mű, megfejelve a szokásos, politikai ármánykodásokkal, első ízben harcokkal, valamint szemtanúi lehetünk egy írói evolúciónak, ugyanis a könyv történeti színvonala egyáltalán nem egységes. „A Generális” névre hallgató első rész például jóindulattal se nevezhető még jónak sem, legfőképpen az Alapítvány novella-szerű elbeszéléséhez hasonlítható, egyfajta kihagyott jelenetek csoportba illeszkedik leginkább számomra. Ezzel szemben láthatjuk ahogyan „Az Öszvér” névre hallgató második rész szép lassan kibontja a szárnyait, és noha a legnagyobb csavar már a könyv közepe táján előre látható, akkor is esztétikailag már egy érett felépítésű regénnyel van dolgunk. Ezt elősegíti a több párhuzamban mesélő történetmesélés, a többféle szempontból való megismerkedés. 

Valamint a sokkal jobban árnyalt és felépített karakterek. Igen, a legnagyobb változás talán a jellemfelépítésben figyelhető meg, ugyanis több karakter, többféle jellem. Például az Öszvér klisés mivolta ellenére is egy érezhető, megérthető, szimpatikus karakter, de Toran és Bayta sem poshad el a „bábkarakter” jelző alatt, míg Prichner kapitány ükapja lehet olyan jelenkori hősöknek, mint Takeshi Kovacs vagy más űreposz-szereplőknek. Viszont, senki ne számítson viszont végletekig kidolgozott karakterekre akiknek még a nagyapjukról is akad némi sejtésünk, de azért egy egészséges felépítést a főbb szerepekben lévő egyének megkaptak.  

A fent felsorolt „változásokon” kívül azt kapjuk, amit az Alapítványban is megszokhattunk. Tehát monológokat és dialógusokat a helyi politikai viszonyokról, vagy hogy egy-egy húzással ki mennyi profitot húzhat, esetleg az adott lépés milyen következményekkel járhat. Ezek a helyzetek Asimov szokásos stílusában íródtak, alias cinikus, szarkazmussal átitatott mondatok formájában, amelyeken nem egyszer fogunk hangosan nevetni. Egyébként a kötet a vége felé már egyfajta izgalomfaktort is felmutat, hogy vajon mi lesz a végjáték eredménye, noha a legnagyobb csavar már a könyv közepe táján is erősen sejthető lesz. A vége egy érdekes cliffhangerrel ér véget, kicsit elcsapott formában, csakúgy mint az első kötet, de míg ott egy teljesen lezárt történetet kapunk, addig itt a levegőben függ majd a folytatás sorsa. Sőt, a történet vége felé egy kicsit kilátástalan poszt-apokaliptikus vízió hangulata is ügyesen megfestetett, kicsit a mai disztópikus, poszt-apokaliptikus történetek jutottak az eszembe. Külön érdekes, hogy a hatalmas Birodalom hová süllyedt mindössze 2 kötet alatt, úgy látszik Asimov tényleg sokat merített a római birodalomról szóló esszéjéből, ami végülis az egész trilógia alapját szolgáltatta.   

Asimov most a tájleírásokkal is jobban bánt, ugyanis egyes részek most már részletesen a szemünk elé tárulnak, és remekül elképzelhetőek – például Trantor kukorica és búzamezői a betontemető mellett. De a tájak is sokkal változatosabbak, például a virágzó város, vagy a barlangban felépített mesterséges fénnyel éltetett menedék város, nem beszélve a poszt-apokaliptikus hangulatú világ és városképekről. 

Egy kissé döcögős kezdet után a második etapra már felgyorsulnak az események és a végkifejlet kárpótol minket az első rész kicsit lapos és egysíkú felvezetésért. Noha, még mindig nem tekintem lélegzetelállítónak Asimov művét, de már látható haladás tapasztalható az első kötet után, és kezdem megérteni miért nevezik Asimov stílusát egyedinek és maradandónak. Szívesen olvassa az ember a történeteit, még ha nem is áll meg a szíve az izgalomtól. Várom a trilógia záró akkordját, és hogy megtudjam, hol is van az a Második Alapítvány. 

 

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr1004500145

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.