Stephenie Meyer - Hajnalhasadás

Megosztás

2012.03.15. 17:23

 Stephenie Meyer – Hajnalhasadás

 

 A jó öreg, sokat emlegetett Alkonyat. Ha valaki manapság vámpír könyvet olvas, vagy akár csak felmerül valahol a vámpír szó, valamilyen szempontból mindenkinek beugrik az Alkonyat, hol negatív, hol pedig egy fokkal pozitívabb fenn hanggal. De egy biztos: megkerülni manapság szinte lehetetlen. Még akkor is, ha valaki a tudatlanságától köszönhetően kijelenti, hogy az Alkonyat történetek voltak előbb mint például Charlie Harris – True Blood szériája, vagy akár J.R. Ward – Fekete Tőr Testvérisége, de egyes tudatlan, ámbár az interneten okoskodó egyedek még a Vámpírnaplók eredeti történeteit is az Alkonyat után datálják. Pedig, az igazat megvallva ezek a történetek sokkal későbbi múltra nyúlnak vissza, csak hát a magyar és külföldi többség mikor máskor kapna fel egy könyvet? Ha az adott stílusra éppen nagy a kereslet egy kirobbanó siker miatt, és ideje meglovagolni a hullámokat, ameddig ez kitart. Na, de most hagyjuk azokat a dolgokat, amiért a társadalomkutatók keresik a kenyerüket és térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Az Alkonyat-saga, manapság a legszélesebb körben elterjedt szójárás. Sokan elvből utálják, és kritizálják a története miatt, vagy hogy az egész vámpír mítosz megszégyenítette, míg mások pedig imádják, mert megszerettette a lányokkal az olvasást, és hogy visszaadta számukra az idealista szerelem képét, melyet legutoljára a Disney-rajzfilmekbe láttak. Nos, most néhány olvasóm valószínűleg csalódni fog bennem, mert férfi létemre eddig az összes kötetet olvastam, kivételt képezett a tetralógia záró része, amelyben végérvényesen is lezárják Bella és Edward szerelmét, tele sötétséggel és izgalommal. Na persze, az izgalom és a sötétség kimarad, de marketingfogásnak persze jó a könyv hátoldalán.

A könyv egyébként hatalmas várakozásokat követően, és több milliós előrendeléssel egészen 2008. augusztus 4-ig váratott magára, a kiadó pedig a többi kötetet is megjelentető Little, Brown and Company. A magyar fordításra egészen 2010. júniusáig kellett várni a nagyérdeműnek, a fordító pedig Bosnyák Viktória volt, aki ügyes munkát végzett, igaz a „heherészett” szót talán egy kicsit sokat használta. Persze, a kalózfordítások szinte azonnal ellepték 2008 őszén az internetet, és sokan már a megjelenés előtt tudták mi lesz Bella sorsa, de így is rekordszámú előrendelés érkezett a kicsit borsos árú negyedik kötetre.

A kötet csaknem 762 oldal, így azok számára akik nem olvasnak túlságosan sokat bizonyára kicsit megerőltető lehet, de Meyer igyekezett a legkevesebb „nehezítést” belevinni a művébe, amitől megakadhatnának a kezdő olvasók. Azok akik pedig csak az Alkonyatot olvasták el, és nem is akarnák mást a kezükbe venni, legalább elmondhatják hogy olvastak életükben egy hosszú könyvet. De erről majd később. Egy valami viszont elmondható a könyvről, hogy nehéz olvasmány, a szó fizikai értelmében. A kötet súlyra elég vaskos, és rendesen olvasni sem lehet az elején, hacsaknem szeretnénk nagyon törni a könyvet. Gyakorlott olvasók számára viszont hamar eltelik az a majdnem 800 oldal amit a könyv számlál, de akkor is tekintélyesnek mondható a hosszúsága – még akkor is ha nem éppen a legjobb példával szolgál arra, hogyan lehet cselekményesen írni. Igen, akad benne filler rész elég szépen, és olykor az egész cselekmény szerintem kicsit megreked, és egy helyben toporognak a karakterek, hiába is próbálnak nekünk fájdalmas jövőképet lefesteni. Olykor csakis Edward körül forog az egész világ, valamint az izgalmasabb részeknél is picikét hosszú a felvezetés, valamint a beszélgetésekre fordított idő.

A mű stílusilag egyértelműen romantikus. Hiába vannak itt vámpírok, vérfarkasok nem nevezném fantasynak ugyanis a könyvről már az első oldalon csöpög a romantikus stílusjegyek, így azok akik tartózkodnak a romantikától azok nyugodtan kerüljék el a könyvet, mert ebben a világban az idealista szerelmet ábrázolják, ahol mindenki boldog, és minden jól alakul. Igen, ebben a könyvben mindenki boldog, még Jacob is aki hiába epekedik Belláért, mégsem tudjuk elhinni neki hogy valóban annyira szenved, mert szinte süt az összes szereplőről az endorfin. Na jó, kivételt képez Edward, aki szinte sosem boldog és ha létezik a pesszimizmusnak és a szenvedésnek patrónája, Edward nyugodtan lehetne. Ő az, aki mindig aggódik valamin, mindig rossz kedvű, vagy éppen csak fájdalmasan néz. Néhanapján viszont akadnak emészthető romantikus részek, amikre nem mondaná az ember hogy idealista, sőt még mi magunk is örülünk az ő boldogságuknak, de a mű nagy részében a hasonló jelenetek olyan méreteket öltenek, hogy viszünk egy zsebkendőt a könyv mellé, nehogy elkezdjen könnyezni. Lehet szerelmet ábrázolni rendes keretek között, ami tényleg megható és szívszorító is akár, akár a sorozat első részében, de valahogy az a hangulat már elpárolgott. Kicsit még érezhető, de már csak nyomokban.

Egyébként, egy kis visszatekintés az előző kötetekre. Az első kötet, az Alkonyat nagyon tetszett. Megfogott a hangulata, a története, és még akkor Bella sem volt annyira antipatikus a túlzott Edwardhoz való ragaszkodása miatt. A New Moon számomra kicsit nyögvenyelős volt, Bella kezdett elhúzódni a szimpatikusból az antipatikus felé, míg magának a műnek sem volt olyan erős hangulata. A Napfogyatkozásba viszont már idegesítő volt a túlságosan is idealista szerelem ábrázolása, valamint hogy Bella számára más sem létezik csak Edward, és hogy mindenki mást elhanyagol a környezetébe, senki se számít csak a világító szerelme. Én pedig gyűlölöm az ilyen lányokat, akik számára minden csak a szerelmük és a barátaikat is elhanyagolják miattuk, meg minden mást is. Nem, nem Jacobra gondolok, bár a „legjobb barát beleszeret a lányba klisé” kicsit idegesítő. Egyszer alkalmazhatnának egy olyan módszert amelyben tényleg csak barátok maradnak, például mint az Üvegvárosban Simon és Clary. Persze, kivágva a szerelmi szálukat. Így aztán elérkeztünk a mai napig, amikor is kicsit pihenőre tettem az Alkonyat szériát, és egészen mostanáig vártam a befejező kötettel, mert nem nagyon volt kedvem a végső, „mindennél-jobban-szeretlek” maszlagnál.

A történet ott folytatódik ahol a 3. kötet abbamaradt, tehát Edward és Bella tervezik az esküvőt, és felkészülnek az átváltozásra, mikor is Bella végre vámpír lesz és örökké együtt lehet élete párjával. Szegény Jacob persze nyüszít és vándorol, és szegény megmarad a kidobott kutyánál, miközben a klán azon gondolkozik hogy törvény szegése lesz-e ha Bella önszántából vámpírrá válik. A dolgok viszont nem várt fordulatot eredményeznek, mikor Bella és Edward a nászútjukon nem bírnak a hormonokkal és Bella terhes lesz. A terhesség, lévén vámpír a biológiai apa, gyorsabb ütemben halad és nem várt következményekkel is számolhatnak a szereplők a lény mivoltát illetően. A történetről nem szeretnék elmondani többet, ugyanis az alap történet felvezetése is nagyjából a könyv felét teszi ki, míg a további konfliktusokat nem szeretném lelőni azok előtt akik még nem olvasták a negyedik kötetet. De ami elmondható a történetről, hogy kiszámítható, és mint a jó mesék ezekben is mindig jön egy megmentő karakter aki mindenkit kihúz a slamasztikából (Lojális úr – Tartuffe, ismerős?), valamint a karakterek szinte mindennel azonnal megbirkóznak, minden könnyen a kezükbe hullik. Ráadásul a cselekmény kibogozása sem történik túl gyorsan, mindent szépen sorjában, viszont van ami kaphatott volna egy kis több odafigyelést. Például Bella és Edward életének egyik legboldogabb napját az esküvőt 15 oldal alatt elintézik, sőt a nászútról sem sokat tudunk meg, míg például Bella terhességére bő 200 oldalt szánt az írónő. A sztori egyébként igazából néha izgalmasnak is tekinthető lenne, de ahol az adrenalin talán megemelkedne, mindig hirtelen abbahagyják a cselekményt, és már csak az utóhangját tudhatjuk meg, vagy éppen elintézik minden harc nélkül.

A karakterek hozzák a kötelezőt, de most újdonságként számít, hogy a kötet egy darabját Jacob szemszögéből olvashatjuk. Az igazat megvallva, számomra Jacob részei tetszettek a legjobban, a kötet „legizgalmasabb” részeit is az ő szemszögéből olvashattuk, ráadásul remek humora van, és néhány karakterről is időnként elhittem hogy élő, hús-vér emberek (pl. Leah). Ami viszont szembetűnő, hogy Meyer valószínűleg nem tud írni, vagy legalábbis ügyes karaktereket kidolgoznia, ezért lett Bella olyan amilyen. Ugyanis Bellát Edward csili-vili testén kívül szinte semmi sem érdekli, semmihez sincs hozzáfűznivalója, minden homályos neki ami nem Edwardról szól. Például az utálata az esküvő iránt, az ajándékok iránt, vagy a közömbösség az autók felé, az örökkévalóság és úgy igazából minden iránt. Bella a megtestesült szerelem, és semmi több. Noha, egy-két Jacobhoz fűződő baráti gondolatot beiktattak a könyvbe, de olykor ez a barátság is talán igazságtalan mintsem igaz. Viszont, a könyv nagy részében szerencsére nem Bella szenvedésén van a lényeg, hogy mennyire hiányzik neki Edward szóval, de azért még kicsit antipatikus. Edward karaktere pedig a megtestesült fájdalom és tökéletesség, ő igazából Bella derekát való ölelésen, és az aggódáson kívül semmit sem csinál, noha egy-két elhintett mondatba megtudjuk hogy tökéletesen okos. Igazából, még ideálnak sem nevezhető a nők számára, mert nem tudunk meg sokat a lelki világáról, és hogy mik érdeklik, milyen az alapvető gondolkodása. A többi karakter is egyébként most kicsit háttérbe szorult a terjedelmes hossz ellenére, Emmetnek például a medvemódon való röhögésen és a szexuális jellegű viccek beszúrásán kívül nem sok szerepe van, Jasper és Esme pedig szinte eltűnnek a forgatagban. Talán a legjobban kidolgozott karakterek Jacob és Leah.

Viszont még egy-két bizonyítékot tudnék felhozni Meyer irodalmi munkássága ellen, például amit már írtam, hogy Bella azért ilyen kis suta, mert Meyer nem tudná megírni ha összetettebb lenne, esetleg ne adj isten, érdekelné a világ dolgai. Ezért maradnak ki például a harcjelenetek, vagy az esküvő részletei is valószínűleg ezért vesznek teljes homályba (pedig a sok érzelemtől feltöltődött lányok biztos örültek volna). A tájleírások is olyannyira kezdetlegesek – nyilván nehogy a szerényebb fantáziával megáldott olvasók megakadjanak – hogy szinte minden felszínes, például Esme szigetét úgy nagyjából a homály fedi, azon kívül hogy egy dél-amerikai sziget. Több más részlet is teljesen felületes, Edward és Bella kis kuckója is egy tanyaház, egy-két félszegen odadobott tájleírással. Amikor pedig részletezni szeretne valamit, akkor inkább kívánjuk azt, bár ne tenné, mert rendkívül sután megy neki.

Bár a kritikám néhol talán erős, és akik olvassák (valószínűleg nagyobb számban a lányok), nyilván elintéznek annyival, hogy egy fiú ezt nem értheti, és hogy nyilván nem sok romantikus kötetet olvasott, vagy netán szíve sincs, de ez nincs így. Lehet romantikus könyvet megírni hitelesebben és reálisabban, izgalmas körítéssel. És én magam is romantikus beállítottságú vagyok. Ám mindennek ellenére nem rossz könyv a Hajnalhasadás, mert az alapvető hangulata megvan, és olykor igazán kellemesnek mondható. De tele van olyan egyszerű hibákkal, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, valamint a cselekmény vánszorgása, és a rengeteg filler rész csak hab a tortán, nem beszélve a néhol túlságosan is könnyű nyelvezettel, valamint a karakterek felszínes mivoltának. Számomra, az első kötetnél nincs jobb, bár azok akik az idealista szerelmet keresik, nyilván kötelező olvasmány lesz, valamint azoknál akik a tökéletes férfira vágynak.  

 7.5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr374318759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.