Stephen King - A Setét Torony IV. - Varázsló és Üveg

Megosztás

2011.07.12. 14:22

 Stephen King - A Setét Torony IV. – Varázsló és Üveg

 

Általában könnyen írok kritikákat. Mindig elég ruganyosan megtalálom a kapaszkodópontokat, amibe bele lehet kötni, esetleg ki lehet emelni, mint pozitívumot, vagy csak megemlítendő dolog. De most nehéz dolgom van, és percekig csak ültem a monitor előtt mert nem jutott eszembe semmi amit bevezetőnek írhattam volna. Ugyan magáról a könyvről is nehéz lesz írni, mivel olyannyira belemélyedtem és annyi minden cselekmény történt benne, hogy összegezni az egész könyvet talán még nehezebb, mint a bevezetőt megírni, de most a kezdet az igazán nehéz feladat. Lévén, semmi olyan dolog nem jutott az eszembe, amit elmondhatnék a könyv hátteréről – vagy olyan gondolatokat ami nem a könyvhöz kapcsolódik, de kivált belőlem -, de azt a keveset amit tudok, azt szeretném megosztani. A Puszta Földek 1991-es megjelenése után King hosszú nyugovóra küldte a sorozatot, és mint írta is az utószóban, valahogy olyan nehezen kezdett hozzá, mint én a bevezető megírásához. A rajongók ez idő alatt pedig csak vártak és vártak, valamint a fanatikusok napokig gondolkozhattak azon vajon milyen csapásirányt vesz fel az eredetileg tetralógiára tervezett négykötetes regényciklus záróakkordja, lévén a Puszta Földek egy hatalmas nagy cliffhangerrel végződött. De King – lévén félt Roland múltjának papírra vetésétől – 6 évig húzta a rajongók idegeit, míg végül 1997. november 4-én ugyancsak a Grant kiadó jóvoltából jelent meg a Setét Torony legújabb felvonása, a Varázsló és Üveg. Amely hiába a legvastagabb az eddigi könyvek közül, egyfajta könyv-a-könyvben rendszer szerint íródott, ami talán kicsit lehorgaszthatta először a rajongókat. Mikor kezembe vettem és rájöttem, hogy a könyv nagyrészt Roland múltjáról fog szólni, kicsit nekem is a szám oldalra vetődött, de azután King fricskázik egyet az orrunk alá, és megmutatja, hogyan kell egy igazán izgalmas regényt írni. Ráadásul a magyar rajongóknak nem is kellett sokat várniuk, ugyanis 2000-ben került az Európa kiadó gondozásában magyar nyelven is kereskedelmi forgalomba a mű, ugyancsak Bihari György nagyszerű fordítói munkája alapján. De viszont, Roland múltja és jelene vissza tudja-e állítani a Setét Torony renoméját, és elfeledve a Puszta Földek egy kissé steril szájízét? Nézzük hát.

Ünnepélyesen bejelentem, hogy a Setét Torony IV az eddigi leghosszabb könyv, amit életemben olvastam – de remélem, ezt még túlszárnyalom majd – ugyanis csaknem 900 oldal terjedelemben terpeszkedik az első és hátsóborító között, ragasztókötésben. Viszont, öröm az ürömben – vagy talán örömünkre? – a könyv két nagy részre bontható: 700 oldalt tesz ki Roland szövevényes western kalandja tinédzser korában, és mindössze 200 oldalon át izgulhatjuk a jelen eseményeit, ugyanott ahol a Puszta Földek abbamaradt. Elsőre talán tényleg elég furának tűnhet, hogy majdhogynem egy teljes egészében prequel regényt olvasunk, de higgyétek el, King kitett magáért, s főhősünk múltja sokkal jobb lett mint a könyvbeli jelen cselekménye. Valamint az is elmondható, hogy a 700 oldal egyáltalán nem tartalmaz igazán üres részeket, mindennek megvan a maga oka, és kell is ahhoz, hogy ennyire átérezhető legyen az egész történet és Roland lelki világa. Persze, egy-két hangulatfokozó jelenetet megint kapunk, csakúgy mint a, A Hármak Elhívatásában, viszont ezeket most nem szeretnénk átugrani, sokkal inkább csiszolja a cselekményszálat mint amikor az ács az utolsó simításokat végzi a munkáján. 

Stílusilag most is elég könnyen beskatulyázható, viszont ehhez egy szép kerek mondatot kell használnom. Roland története egy romantikus western regény, enyhén poszt-apokaliptikus hangulattal átitatva, krimibe illő történettel és tragikus végkifejlettel. Igen, nagyjából ezekből a stílusokból táplálkozik a könyv nagy része, s noha sokszor mezőkön vezet hőseink útja, úgy érezzük, hogy ott vagyunk a vadnyugat közepén és Rolandék nem harcosként, hanem cowboyként végzik a feladatukat. Ehhez társul még a mexikói szavak használata, valamint a cowboy életre berendezkedett Mejis élete is. Persze, fantasy vonásokkal ismét tarkítva van a mű, ugyanis van itt öreg boszorkány, sőt egy látó üveggömb is, amellyel minden rosszat megláthat az ember. Valamint egy szép nagy Gyűrűk Ura utalást is találhatunk benne, ugyanis a 12 üveggömb valamint a fekete 13., A Setét Torony üveggömbje, rendkívüli hasonlóságot mutat Középfölde Gyűrűivel. Ugyanúgy rosszak, és kapzsivá teszik az embert, s úgy is osztották ki, mint Tolkien meséjében. A 12 gádornak (a világok kapuőrei) valamint a Toronynak, aki akár Szauron is lehetne (csak szeme nincs). Ezzel ellentétben a fő cselekményszál inkább a Puszta Földek vonalán halad tovább, főként a vándorlásra helyezve a hangsúlyt, valamint a kissé posztmodern fantasy világ érzésébe vezet. Ebben a világban találhatunk hasadásokat - univerzumokat elválasztó falakat - és egy kifordított Óz, a Nagy varázsló történet is megelevenedik a szemünk előtt, igaz itt szó szerint meg is említik L. Frank Baum világhírű művét.  

A történet egyébként pontosan ott folytatódik ahol a harmadik kötet abbamaradt, sőt az utolsó 13 oldalt át is másolták, egyfajta emlékeztetőül szolgálva azoknak, akik kivárták a 6 évet mire megjelenik a könyv. Rolandnak és kis csapatának le kell győzniük, Blaine-t a Monot, mielőtt ő öli meg őket kamikaze akciója során, s ez próbára teszi őket. Miután a veszélyt elhárítják, letérnek a Sugár útjáról, amelyet eddig követtek, s még Roland világából is kikerülnek és egy alternatív Kansasban találják magukat, ami megegyezik King egyik korábbi művével, a Végítéletben található Kansassel. Feladatuk tehát hogy visszataláljanak a Sugár útjára, de mivel a közeli hasadások miatt Rolandot elkezdi emészteni a múltja, így pihenőt tartanak, ami közben Roland elmeséli a múltjának egy kis szegletét, a férfivá avatása után történteket. Így ismerhetjük meg Roland korábbi barátjait, Alaint és Cuthbertet, valamint első szerelmének története is a szemünk előtt elevenedik meg, valamint a pelyhes arcú fiatalok első igazi kalandját is átélhetjük a mű során. A Mejisben történtek egyébként rendkívül összetetten kidolgozott mű, rengeteg mellékszereplővel, akiket ugyanúgy megismerhetünk a történet során mint a főszereplőket. Mindenki kap flashback részeket, vagy simán elbeszélő részeket, amelyben megismerhetjük a múltját, vagy a jelen érzéseit és szinte hozzánk nőnek a karakterek és egyfajta enyhe szimpátiát érezhetünk még a fő gonosszal szemben is. A történet olykor akár 4-5 szálon is fut, ráadásul a remek tagolásnak hála szinte fel sem tűnik, és ha netán pihenni támadna kedvünk akkor nyugodtan letehetjük egy-egy alfejezetnél. A történet egyébként szövevényes és sokáig sötétben tapogatózunk, valamint King-nek sikerült úgy fokoznia az izgalmakat hogy már a könyv közepe felé elkezdünk izgulni hogy vajon hogyan is alakul a történet és a karakterek sorsa – még ha tudjuk is mi a végkifejlet, amelyet aztán mégsem kapunk meg úgy ahogy vártuk. Ugyan egy-két történeti bakit felfedezhetünk benne, hiszen például a könyv vége felé Rolandon található Jake Rügere, ami viszont az egész könyvben Eddie övén lógott, valamint Eddie-nél pedig a könyvben egyszer sem volt Roland revolvere, a végén mégis nála van. Noha, lehet elcseréltek ez idő alatt a fegyvereket vagy én olvastam félre valamit, de ez kicsit feltűnt számomra. Valamint bele lehet gabalyodni A Feketébe öltözött ember szerepén is, ugyanis elvileg ő Marten is, de Randall Flagg is, viszont az első kötet szerint Walter volt. Valamint elvileg Roland világában egyszer már meghalt, de mint varázsló nem kételkedek benne hogy feltámadt, de a Marten/Walter párhuzam kicsit összezavaró lehet.

A karakterek közül hiába Rolandon van a fő hangsúly, mégsem az ő szemszögéből olvashatjuk a legtöbb jelenetet, amit én már a Harcos óta sajnálok ugyanis, Roland érzéseire vagyok legtöbbször kíváncsi. Eddie karakterével például már a Puszta Földekben is volt egy érzésem hogy nem tud mit kezdeni, az elmondott klisés poénok és néha izzadságszagú dialógusai néha már kicsit zavaróak, valamint Jake korából kifolyólag nem tud sok újat mutatni még a nagyközönség számára. Mégis legtöbbször az ő szemszögükből vizsgálhatjuk az eseményeket, amit én sajnálok, mert bár Jake egy jó kis karakter de mégiscsak egy 11 éves gyerek aki sajnos még nem élt annyit, hogy izgalmasan tudja leközölni az író az érzelmi világát. Eddie-vel pedig egyfajta csapdában találjuk magunkat, ugyanis szinte képtelen kikászálódni abból a pocsolyából, amibe King belerakta. Noha a Blaine-el való „csata” során ismét megkaptuk azokat a pillanatokat, amiért szerettem Eddie karakterét a Hármak Elhívatásában. A mélázó, olykor félős kis Eddie Dean köszönt vissza ránk, flashback jelenetekkel és még egy magyar vonatkozással is. Csi szereplése még mindig a boldog amerikai családi hangulatot árasztja. Viszont a karakterábrázolás mesterfoka – s talán az egész könyvben is – a múltidézésben fedezhető fel. Roland múltjában mindenki élő, lélegző karakter, saját célokkal és átérezhető személyiséggel, főként Jonas, Cöosi Rhea, Cordelia és Susan érzéseivel lehetünk leginkább tisztában, de szinte mindegyik kisebb-nagyobb szereplő kap egy-egy részt a 700 oldalon át, amitől a végén mi magunk is izgulunk egy-egy karakter sorsát illetően. Amikor viszont Rolandon a szerep akkor az ő felszíne is kicsit sekélyesnek hat, nincs az a mélység és érzelemvilág, mint az első kötetben. Legjobban a már fent említett karakterekre építették a hangsúlyt, de Cuthbert és Alain is többször kerül előtérbe. Ők egyébként rendkívül szimpatikus karakterek, főleg Cuthbert a bolondozó mégis komoly jellemével. Egyszóval a karakterek remekül kidolgozottak, csillagos ötöst nekik.

A karakterekről és a történetről ugyan még lehet is írni – talán még többet is, mint monitorra vetettem – de magáról a könyvről viszont már rendkívül nehéz, ugyanis a 900 oldalas könyv alatt annyi minden történik, és olyan összetett, hogy nehéz kiragadni remek pillanatokat és jeleneteket. Az egész könyv remekül megszerkesztett alkotás, s igazából a Puszta Földek folytatása itt egyfajta melléktörténet, ami eltörpül Roland múltja mellett. Igen, az alternatív Kansas és az Ózból vett holografikus Smaragd Palota sokkal „gyengébbnek” hat a mejisi kalandok mellett, amely ugyan egy kicsit lassan indul be, a végére igazi orkánná alakul és a folyamatos szemléletváltás miatt csakúgy munkálkodik az adrenalin a vérünkben az izgalomtól. Sőt, a Blaine-el való játszadozás is sokkal feszesebb, izgalmasabb, mint az egész Puszta Földek együtt véve, de az igazi izgalmak leginkább csak a könyv közepe táján kezdődnek el. Addig csak szép lassan építgetik a történetet, a helyet és magát a szereplőket is. A váltott történetmesélés csak jót tesz a dolgoknak, sőt kitágítják magát az univerzumot is, ugyanis megtudhatjuk hogyan telik az év Roland világában, valamint milyen kapcsolatban álltak Gileáddal a többi báróság, valamint Gileádról is megtudunk egyet s mást, s a különböző poszt-apokaliptikus jeleneteknek hála megtudjuk miért is érződik a történeten a Fallout. A Régi Nép például a mi világunkba való emberek voltak, a saját fejlettségünkkel, de az elpusztítatott a saját háborúskodásuk következtében. Akciójeleneteknek ugyan kicsit foghíjasan vagyunk, főleg a végén találhatunk egy kis lövöldözést meg robbangatást, de nem erre helyeződik a fő hangsúly. Horrort most sem találunk, csak néhány morbidabb kijelentést („Mire a testünk eléri a földet, a fejünk addigra szétdurran a magasságtól”), vagy masszív káromkodást („Lehet öreg és kövér, de úgy baszik, mint a Sátán kurvája”), valamint egy-két rendkívül hangulatos jelenetet (például az Üveggömbben való utazást, vagy az utolsó visszaemlékezést a könyv legvégén). A történet egyik erőssége például a romantikus részek is, amelyek valóban átadják az először tüzes szerelmesek érzéseit, és a boldogságot, amelyet átélnek, még ha ez rendkívül veszélyes is számukra.

A tájleírások ismét csak tökéletesek, remekül elképzelhető, gazdag képzeletvilággal megíródott helyszínek, s noha legtöbbször igen morbid leírásokat is olvashatunk („…feje szétloccsant és a véres húsdarab … ölébe pottyant”) de ezek hozzátartoznak az író ars poeticájához. Igaz, nekem ezek a részek tetszenek, de a kevésbé erős gyomrú olvasóknak egy kicsit megfekhetik ezek a kissé morbidabb részek is a gyomrukat (nyilván felvetődik a kérdés, hogy akkor minek olvasnak Stephen Kinget, de a Setét Torony nem horror könyv). Igaz ebbe rendkívüli szerepe van Bihari Györgynek is, aki például teljesen kihasználja a választékos magyar nyelvben rejlő szinonimákat, például a kurvának 3 régimódiabb szavát is használja: céda, canga, cemende, ami miatt nem keveredünk szóismétlésbe. Néhol viccesnek hathatnak a kézzel írott részek is, például Randall Flagg/Marten üzenete is a két vigyorgós smiley-val megmosolyogtatott, vagy a „Kabbeja faszom” felirat is autentikusan visszaadja a paraszti tájszólást.

Noha lehet nem adtam világos felvilágosítást arról szólóan, hogy milyen is a Varázsló és Üveg, de azt kell, hogy mondjam, hogy a könyv olyan nagy lélegzetvételű regény, hogy mire elérünk a végére, már az eleje úgy tűnik mintha egy másik könyv lett volna. Egyébként nem sok kifogásolni valót találni benne, Roland múltja mesterien megírt, izgalmas történet, s noha a fő szálnak van egy-két karakterbetegsége, de ezek eltörpülnek a pozitív dolgok mellett.

 

9.5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr433060594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.