Stephen King - A Setét Torony I. - A Harcos

Megosztás

2011.04.13. 17:39

 Stephen King - A Setét Torony I. – A harcos

 

Az igazi íróknak kiapadhatatlan a fantáziájuk. Azok, akik képesek 10-20 éven keresztül olyan könyveket letenni az asztalra, amely hol borzongással, hol körömrágással tölti el az olvasók szívét, mert olyan izgalmasak és szerethetőek. A jó író tud olyan szereplőket is saját történeteibe iktatni, akik igazán közel kerülnek a szívünkhöz és szinte már együtt érzünk a szenvedéseivel, örömeivel. A jó írók temérdek ilyen karaktereket tudnak alkotni. Ilyen író Stephen King is, akinek egy rövidke kis szösszenetével már találkozhattatok a blogomon, Kolorádói Kölyök néven. Úgy gondoltam, ideje belevágni egy sokkal nagyobb lélegzetvételű és komolyabb, elismertebb King alkotásnak, a választás pedig King egyik legnagyobb vállalkozására esett, mégpedig a Setét Torony szériára, amely csaknem 7 köteten át terpeszkedik. Ugyan nem áll távol tőlem a horror, és a Ragyogást is szeretném már kivégezni, mégis a fantasy műfaja közelebb áll hozzám mint az, amiben King a legjobb. Nos, a Setét Torony már csaknem 30 éve kitölti King gondolatait, és több ezer oldalon keresztül izgulhatták végig az olvasók Roland vitéz kalandjait, amit még King a mai napig tágít. De honnan is jött az alapötlet? Ugyan a mű végén, az utószó fejezetben választ kapunk az első kötet megszületésére, az pedig egy régi, kora romantikus angol vers: „Roland vitéz a setét toronyhoz ért” Robert Browning tollából. A vers és persze még egyéb közreműködések és véletlenek játszottak közre abban, hogy a Setét Torony széria első felvonása aztán 1982-ben napvilágot lásson „The Dark Tower I- The Gunslinger” néven. Noha eredetileg a The Magazine Of Fantasy And Science fiction hasábjain jelent meg a könyv 5 fejezetre tagolva, végül aztán regény formájában is kikerült a nagyközönség elé. A magyar fordításra, nem tudom, hogy a kommunista időszak, vagy más miatt, de csaknem 16 évet kellett várni, Bihari György fordításában 1998-ban jelent meg a könyv, az Eurofantasy kiadásában. Noha eredetileg a The Magazine Of Fantasy And Science fiction hasábjain jelent meg a könyv 5 fejezetre tagolva, végül aztán regény formájában is kikerült a nagyközönség elé.

Az első felvonás rövid, mindössze 240 oldal terjedelmű, és a pontos műfaji behatárolás szinte lehetetlen. Mondhatni rendkívül eklektikus könyvről van szó, amelynek olvasása során eszünkbe jutnak a jelenkor művei is. Néhol, mintha egy western regényt olvasnánk, a stílusos lazasággal, érdektelen főhőssel. Majd átcsap olyan poszt apokaliptikus hangulatban, hogy úgy érezzük minta Falloutot olvasnánk könyvbe. Igazi világvége hangulat, minden mozdíthatót elvinni magunkkal, néhol pedig átcsap rendíthetetlen zombiinvázióba, a különbség – hogy nem zombik támadnak a főhősre csapatokban. Alapjában véve, ha egybe akarnánk gyúrni fantasy műről van szó, és rengeteg utalás is található benne, valamint a 3. „Jósda és a hegység” fejezet vegytiszta fantasy, de a mű vége felé átcsapunk egy kicsit a modern korba, és a szubatomi részecskék boncolgatásába, a vallás segítségével (akárcsak a Lost 6. évadját nézném). Egyszóval igazán – zenei kifejezéssel élve – experimentális alkotásról van szó, és éppen ez a többség, rétegzettség miatt van rendkívül erős atmoszférája a könyvnek. Ugyanis a különböző, korok, stílusok mesteri keveredéséről van szó, amikor elképzelnél egy középkori várat, akkor szembesülsz vele, hogy a szakács gázsütőben süti a napi vacsorát. Igazából magát az időt sem tudod behatárolni, hogy vajon mennyire járhatunk előre vagy éppen utána a való világban, mert a világ(ok) teljesen máshogy alakultak, és így a fejlettségi szintjük is teljesen máshogy alakult.  

A történet főszereplője, Roland Deschain, akit nagyjából az egész regény alatt csak úgy emlegetnek, hogy a harcos. Egyetlen célja és elhatározása van: egy fekete ruhába öltözött embert követ, hogy leszámolhasson vele és eljusson egy titokzatos Setét Torony nevű helyig. Nem tudja miért, nem is érzi át a súlyát, és azt sem tudja mivan ott, de úgy érzi neki el kell jutnia. Útján magányos, és civilizációjának utolsó képviselője ő, egy magányos farkas, aki érdektelenül nézi azt, hogy a „világ változik”. Múltjáról és jelenéről nem sokat tudunk a történet alatt, de a regény során rengeteg flashback jelenetet kapunk, ahol halvány képek felvillanyozódnak Roland elméjében, és közelebb kerül a karaktere. A történet egyébként nem tekinthető szerteágazónak, ugyanis a rövidke regény fő motívuma az üldözés, és a menetelés, ezeket a részeket dobják a fel a különböző visszaemlékező jelenetek, és flashsideways-nek nevezett momentumok, amikor is egy másik világba csöppenünk át. Viszont nem érzünk túlzott hiányérzetet a könyv olvasása közbe kidolgozottabb történetnek, ugyanis remekül tálalják nekünk a talányokat és a rejtélyeket: ki a fekete ruhás ember? Mi az a Setét Torony? Ki a harcos?

Noha a történet leginkább az utazásra fókuszál, de nem egyedül teszi meg Roland az utat. Útjába néha-néha falvak, emberek akadnak, akik rövidebb-hosszabb tiszteletüket teszik a mű során, és amennyire lehet kidolgozott háttértörténeteket kapnak. Roland útja során egy 9 éves gyermek, Jake kerül, akivel közösen üldözik sivatagon, hegységen át a fekete ruhába öltözött embert. Jake karaktere a tipikus támogató, akiről nem sokat tudunk, és nem is sok vizet zavar, egy-két mondatba felbukkan. A mű főszereplője egyértelműen Roland, akinek a karaktere viszont direkt faragatlan. Múltjáról nem sokat tudunk meg, mozzanatokat és pillanatokat, amivel viszont közelebb kerül hozzánk. Jellemvonásának kidolgozására ugyan nem sok időt fordított King, a későbbi kötetekre hagyva a felfedezés oroszlánrészét, viszont ami kell, nekünk megkapjuk: jellemfejlődést, és az alapvető motívumokat, amik később elmélyülnek. Ezeket szolgálják a flashbackek amik visszavezetnek minket a történet előtti időkbe, jóval a sivatagi gyaloglás világa előtt, és sokszor nagyobb szerepet játszanak mint maga a főmű. Ezek a jelenetek kidolgozottak, a benne szereplő mellékszereplőkről egész sokat megtudunk, és Roland múltjáról, és jelleméről is. A múltbéli karakterek úgy érzem még valahogy visszatérnek majd, és Cuthbert vagy Susan is bizonyára felbukkan még a történetben.  

Mint írtam műfajilag behatárolhatatlan, és ez igaz is. A lapok forgatása során sokszor érezzük azt, hogy teljesen különböző helyzetekbe érkezünk és akár más világokba. Ilyen Jake előző életének párhuzama, ami leginkább a mi jelenükre hasonlít, míg Roland múltja leginkább úgy jellemezhető mint egy fél-közép, fél-modernkori világ. Kastélyban élő politikusok, inggel és karddal. De a jelen világot sem egyszerű körbehatárolni, amely mesterien megalkotott. Igaz a sivatagon kívül nem sokat fogunk észlelni a regény során, mégis a végső dialógusok egy sokkal mélyebb, és akár több valóság között átívelő univerzumot rejt. A Setét Torony, pedig sokkalta nagyobb jelentőséggel bír, mintsem azt hinnénk először. A fantasy vonal viszont amikor előtérbe kerül rendkívül erős, főleg a már említett 3. fejezetben, ahol a nimfák és kísértetek szexvágya akárcsak egy lovagregényben, vagy fantasy játékban, vagy a végén a Setét Torony és hierarchiájának jelentősége is, boszorkánymesterek, fenevadak, cigánykártya, egyszóval egy fantasy. 

A regény stílusát tekintve viszont a mű elején tárgyilagos. Sima, kisebb tőmondatokba, vagy teljesen érzelemmentesen írja le, hogy szeretkeznek, vagy akár a mészárlásos jelenetek is teljesen érdektelenül néhol. Vagy akár egy gyermek halála is teljesen tárgyilagos („gerince eltört, orrából, szájából, füléből, végbeléből vérzett, nemi szerve összelapult”). Néhol viszont előtör King horror énje, ugyanis olyan helyzeteket, rémálmokat fest elénk, amik hamisíthatatlanul horror elemek. Néhol viszont igazán tud érzelmekre hatóan írni, amikor a kétségbeesés és a szeretet is megnyilvánul. Egyébiránt humor, mint a Kolorádói Kölyökben egyáltalán nincs benne, csakúgy, mint a romantikus részek is teljesen száműzve vannak a regényből. Sőt, akciórészeknek is leginkább híján vagyunk, 3 vagy 4 igazán akciósra vett jelenetet tartalmaz az egész regény, ami ugyan nem feltétlenül baj, de a sivatag rejthetne több kihívást is, ráadásul a végén elmarad a nagy „boss harc”, bár nyílván az elkövetkező részekben ezeket bepótolják szép számmal. 

A leíró részek viszont tökéletesek és részletesek, megbolondítva néhány olyan szóval, amit még egyáltalán nem hallottam (pedig elég sokat ismerek). A tájak, helyszínek elképzelhetőek, kidolgozottak, szinte ott találjuk magunkat a helyszínen, noha a harcos fizimiskáját a borítóról kell főként elképzelnünk. A többi személy és helyszín leírása viszont részletes és igényes.

Noha rendkívül pozitívan írtam a műről – teljesen jogosan - de akkor is vannak hibái, ami miatt nem kaphat magasabb pontszámot. Például a rövidsége az egyik gyengéje, rendkívül olvasatja magát a könyv, és sajnos hamar vége. Ráadásul a tagolása is kicsit ritka, én jobban szeretem az előre meghatározott, 10-30 oldalig terjeszkedő fejezeteket. Igaz vágások itt is vannak, de egy kis hiányérzetem volt. A harcjelenetek száma is kicsit kevés, vagy a karakterkidolgozás lehetett volna jobb, de helyhiányába ezt nem hozom fel, tudván, hogy még 6 köteten keresztül elkísérhetem Roland Deschaint. A többi könyv állítólag még magasabbra növeli a színvonalat, remélem is, bár A Harcos igazán jó könyv. Csak kár, hogy oly hamar vége lesz.

 

8.5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr682823611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.