Grace Klinika (5. Évad)

Megosztás

2011.03.17. 18:13

 

Grace Klinika

(5. Évad)

 

Talán még a készítők sem gondolták annak idején, hogy ennyire sikeres lehet a Boston Legal helyére berendelt mindössze 9 részes első évaddal induló Grace Klinika. De 2008-ra már az 5. évadot rendelte be az ABC, s az egyik zászlóshajójuknak tekinthető a sorozat. Noha a kezdeti lépésekről, valamint az előző évadokról és azok felépítéséről már a 4. évad kritikájánál megemlítettem, így ezeket most nem írnám le még egyszer, ha valakit érdekel nyugodtan fáradjon át a fentebbi linkre. Igaz, azt nem említettem meg, hogy angolul Grey’s Anatomy néven fut a sorozat, ami egy híres anatómiai könyv, a Gray Anatómiája előtt tiszteleg, ám a sorozat főszereplőjének nevéből adódóan (Grey) Grey’s Anatomy-ra változtatták a sorozat címét. Igaz, az amerikai írók sztrájkja kicsit megtépázta a sorozat töretlen sikerét, ám ez nem akadályozta meg a sorozat készítőit és rendezőit abban, hogy ne adjanak bele mindent abba, hogy visszacsábítsák az utóbbi évadok nézőseregét. Viszont a negyedik évad után, a sorozat korábbi vezetője, Shonda Rhimes inkább a Grace Klinika spin-off sorozatának számító Dr. Addison írói és rendezői munkálatait kívánta tovább folytatni. Így az 5. évad fő történeti vonaláért, már Kristina Vernoff felel, és a rendezői teendők nagy részét is Rob Corn-ra bízták, míg a produceri teendők oroszlánrészéért Mark Gordon felel. Persze, Shonda sem hagyta ott végleg a szériát, ugyanis az évad több főbb momentumának számító epizód forgatókönyvét is ő vetette papírra, tehát a bábáskodó keze még mindig a fő gyermeke felett van, akárcsak egy igazi anyának. De, hogy mennyire tett jót a sorozatnak a showrunner váltás, vagy az amerikai írósztrájk? Esetleg a csökkenő nézőszám miatt valami egészen újba fogtak a sorozat készítői? Az a most következő kritikámból kiderül.  

Az 5. évad perimerjére 2008. szeptember 25-én került sor, méghozzá rögtön egy duplaepizóddal örvendeztették meg a hosszú böjt után a sorozatra éhezőket, és egészen 2009. május 14-ig tartott a 24 részes 5. évad. Noha a 4. évadban kevesebb nézőt vonzott a már senior rezidensek szerelmi kalandjai, azért még a készítőknek nem kellett tartani a kaszától, ugyanis átlag nézőszám 16 millió körül forgott. A maximum nézőszám 20.92 millió volt, és az évadzáróra is 18.09 millió ember volt kíváncsi, amik még mindig nagyon nagy számok. A legkevesebb néző is 14.11 millió volt, tehát nem beszélhetünk sikertelenségről, mindössze visszaesésről az előző évadokhoz képest. Magyarországon is vetítették az 5. évadot, igaz kisebb-nagyobb hiátusokkal, így aki igazán élvezni szerette volna a sorozat történéseit annak leginkább a DVD-megjelenés jelentett örömet, vagy nem túl legitim módon való beszerzés.

Mint általában minden sorozatban, a Grace Klinika sem úszhatta meg rövidebb-hosszabb időre megjelenő szereplőket, sőt az 5. évadban több új szereplő is csillag minősítést kapott, tehát főszereplővé lépett elő, de távozások is történnek az évad során. Hogy kik, mikor és miért azokat nem szeretném most leírni, ha valakit érdekel már olvashatott róluk, viszont az új szereplőkről említek egy-két szót. A traumatológia új fejeként kerül be az évadba a korábban Irakban szolgáló Owen Hunt (Kevin McKidd), valamint a gyereksebészet egyik vezető sebésze, Arizona Robbins (Jessica Capshaw).. De majdhogynem teljes jogú karakterként tér vissza a korábbi évadokból megismert Danny Duquette (Jeffrey Dean Morgan), de rövidebb időre láthatjuk Meredith volt legjobb barátját, Sadie Harris-t is (Melissa George). Noha elsőre talán soknak tűnik rögtön 4 új szereplő megismerése, de kell a vérfrissítés minden szériának, hogy folyamatosan új és innovatív tudjon maradni. Persze már ami innovatívnak nevezhető manapság.

A történet ott veszi fel a fonalat ahol a 4. évad abbamaradt, és több főszálnak mondható epizód együttest fedezhetünk fel. Az egész évadra átfogó fókusz kétségkívül Izzie betegsége szolgáltatja, ami miatt majdnem végig ráfókuszálnak, 2 nagy részben. Az első részben például a hallucinációk kerülnek előtérbe, míg a végén a betegségének gyógyítását hozzák előtérbe, miközben a mellékszálakat kicsit háttérbe szorítják. A mellékszálak is kicsit tömbösödnek a szezon alatt. Kezdetnek például a Grace Klinikát visszaminősítik a 12. helyre a legjobb kórházak listáján, ami miatt támogatástól esik el a kórház, valamint a traumatológiai első helye is veszélybe kerül. Az évad első fele leginkább erre épül fel, majd a rezidensek szólóműtétei kerülnek előtérbe. Persze magánéleti szempontból folyamatosan találunk visszatérő motívumokat, mint például Meredith anyjának naplói, Yang és Owen új kapcsolatát. Természetesen a szerelem ismét nagy hangsúlyt kap, Derek és Meredith kapcsolatára ismét a legtöbb figyelem fordul, de Sloan és Lexie kapcsolata is egész sok pillanatot kap. Egyébként azt el lehet mondani az évadról, hogy a történeti szempontból nem igazán ütötték meg az előző évadok szintjét. Sőt, még a negyedik kissé slamposabb szkriptel megáldott laza vonalát sem. Például Izzie szálában kevés a dráma és az igazi „Grace Klinikás pillanatok”, valamint Derek és Meredith kapcsolatának vívódása 5 évadon keresztül már kicsit sok. Ráadásul a kórházzal kapcsolatos problémák is kicsit hiteltelenek, lévén a kórhát rendkívül felszerelt és több olyan több millió dolláros műtétet is elvégeznek, amire egy középosztályú kórháznak nem lenne sem tőkéje sem felszereltsége. 

A karakterek sem nyújtják azt amit elvárunk tőlük, vagy amit az eddigi évadok során nyújtottak. Az új szereplők közül egyedül Owen Hunt tudott maradandót alkotni, a volt ex-katona orvos beilleszkedése és problémái üde színfoltot jelentenek az évad alatt, valamint a vívódása Yang-gal is kicsit felpörgeti a szívsebészpalánta életét. A többi karakterek viszont kissé statikusak, élettelenek, vagy legalábbis kissé időtöltő szerepet töltenek be. Arizona például unszimpatikus és a leszbikus szál is elég erőltetettnek tűnik az évad alatt. Sadie, mint gyakornok és Meredith volt barátnője sem egy szimpatikus húzás, ugyan pár epizódot kap csak, de az éppen elég belőle. Hanh vonalát sem igazán tudják fokozni az évad alatt, de ha jól megnézzük egyik karakter fejlődése sem lép előre túlzottan. Izzie-re koncentrál legfőképpen az évad, és a hallucinációi valamint Danny-vel való újbeli, „szellem” kapcsolata egész érdekes bár kissé giccsparádéba hajolhat néhány embernél. Ráadásul az évad vége teljesen az rá koncentrál, de nem sikerült megadni neki azt a szerepet vagy történetet amitől igazán drámai lenne, vagy izgulnánk miatta. Noha belegondoltam, hogy mennyivel izgalmasabb lenne ha nem tudnám mi történik utána, de kétlem hogy sokkal izgalmasabb lenne. Néhányan ismét csak lézengenek, szinte semmit sem csinálnak az évad folyamán, ilyen például a régen legszimpatikusabb George O’Malley, aki az egész évad alatt, mindössze 1-2 részben kap nagyobb szerepet a kifutófiúnál. Éppen emiatt, a karakterbéli visszaesés miatt sajnos a színészi játék sem olyan impresszív. Ráadásul most a különböző családtagok, mint Bailey férje vagy Webber felesége szinte fel sem tűnik, csak egy-két részben megemlítés szerűen kapunk belőlük egy-két mondatot, hogy még élnek. A gyakornokok viszont több szerepet kapnak, mint az előző évadban, igaz Lexie-n kívül a többiek most is el vannak nyomva, színfoltként egy-két helyen bepillantást kapunk szerelmi életükbe, vagy hogyan próbálnak gyakorolni hol magukon, hol halottakon esetleg hogyan szeretnének műteni – még ha képtelenek is rá.

De mit nyújt nekünk a történeten és a karaktereken kívül a 24 epizód? Igazából, amit megszokhattunk. Megkapjuk a szokásos „középiskolás gyerek beteg és emiatt kinézik, vagy kevésbé szeretik az osztálytársai” epizódot, vagy a már szinte haldokló beteget az utolsó pillanatban megmentő részt, és még egy-két visszatérő epizód is helyet kap a felvonás során. Ilyen például a crossover epizód a Dr. Addisonal, ahol is visszatér Addison 2 rész erejéig családostul. Viszont egy-két érdekesebb pácienssel ismét találkozhatunk. Ilyen az agyi aneurizmában szenvedő beteg folyamatos agyműtétjei majd elbukása, valamint a halálsoron lévő beteg tripla epizódja, amik az évad legerősebb részei. Különös eseteket is kapunk, a kisgyermeket, akinek ki kell vennie a beleit, máját és veséjét, majd az átültetésére várnak, vagy a szinte arc nélküli ember átültetése is. Igaz, ezek az esetek néha szinte tényleg csak filmbeliek, a valóságban nagy valószínűséggel nem történtek meg ilyen beavatkozások. Vagy megtörténtek, csak a beteg halt bele. Igaz arcátültetésről hallottam, de a másik esetről sosem. Van még nekünk domino műtétünk, 12 vesét ültetnek át egyszerre, valamint 8 férget távolítanak el egy agyból cisztákba ágyazva, tehát a Dr. House-t megszégyenítő beavatkozások ismét visszatérnek. Nagyobb hangsúlyt fektetnek a specializált sebészek miatt a különböző daganatokra, mint a tumor, szív vagy a gyermeksebészet haldokló betegeire, és olyan változatos rákfajtákat és komplikációkat tudnak prezentálni számunkra, hogy úgy gondoltam az évad közben hogy sűrűn fogok rákszűrésre járni majd felnőtt koromban. Tehát, aki nem bírja a haldoklókat, a reménytelenséget, esetleg kicsit hipohander, annak nem ajánlatos. Vicces jelenetek ismét vannak, mókás momentumok de kevesebb, és a nevetési hossz sem tart olyan sokáig mint régebben. A narratív részek is visszatérnek, bár ezek a sorozat alappillérének számítanak, igaz most leginkább a sebészek körül forognak ezek a percek, nem pedig a különböző lelki és életbeli okosságokon, ami egy kicsit elkeserített, mert nagyon szerettem a korábbi évadok életről szóló bevezető és lezáró dialógusait. 

Az epizódok színvonala között sem találunk most olyan kiemelkedőt, mint mondjuk a 4. évadban a Crash into Me, vagy a „Freedom”. Például az évadnyitó „Dream, A Little Dream Of Me” duplarésze sem hozza azt a pluszt, amivel egy évad indulni szokott. A „Here Comes The Flood” egész jó, de a legjobb rész egyértelműen a 13. „Stairway To Heaven”, ami visszahozza azt a színvonalat, drámát és izgalmat, amit megszokhattunk. Igaz a 11-13. rész egyfajta epizódtrilógia, amiben 2 beteg is 3 részen keresztül láthatunk, egy halálsorost és egy gyermeket, akinek átültetésekre van szüksége. A 20. résztől kezdve viszont Izzie-n van a hangsúly, ami az évadzáróban csúcsosodik, egy másik főszereplő balesetével együtt, viszont nem hozza azt az izgalmat és átütő erőt, mint a Freedom esetében. A „Now Or Never” ettől függetlenül jó rész, stílusos és izgalmas cliffhangerrel, sőt Meredith 3x elmondott „Úristenét” tényleg átérezzük és végigfut a hátunkon a hideg, de nem éreztem klasszikusnak mondhatónak, vagy olyan epikusnak, mint a fent említett 13. részt.

Zeneileg viszont javult az évad, legalábbis szinte egyetlen egy nem licencelt, hanem kizárólag a sorozat számára előadott tételt sem lehet hallani, mindegyik egy-egy rock, rádió-rock előadótól származik. Igen, a popdalok száma is kevesebb, inkább könnyedebb, lazább rock tételeket kapunk, egyik sem ismert előadótól, de néhány darab nem is rossz. Főleg a 17. epizódban („I Will Follow You Into The Dark”) Rachael Yamagata – Duet című darabja. Több darabot most így nem tudok felidézni, de egész jól válogatták össze a setlistát a különböző részekhez.

Összességében a minőséget hozza az évad, és még mindig jó, verve több más hasonló kórházsorozatot. Valahogy ugyanúgy van, mint a Dr. House. Az egyik legszórakoztatóbb sorozat, de a maga szintjéhez képest ez az évad gyengébb most, mint a korábbiak. Azért nem temetem el, mert élvezhető és remek részeket ugyanúgy találunk, csak éppen a korábbiak szintjét nem ugrotta meg. Lehet a showrunner váltás, vagy egy átmeneti alkotói válság alakult ki a stáb között, amit remélem a 6. évadra kijavítanak és ismét régi fényében tündökölhet a sorozat.

 

8.2/10

 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr372747962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.