Everything cannot be changed at the same time, My Child (Part II)

Megosztás

2010.11.02. 18:42

Most még a szokásosnál is nehezebben kezdtem el ennek a bejegyzésnek az elejét, ugyanis majdnem egy hónapja nem adtam életjelet magamról, kivéve a chatboxban, így aki járt a blogon az észrevehette mért van üresség október eleje óta. Ínszalagszakadásom volt, s még most is alusín van a jobb gyűrűs ujjamon, és csak mostanra tudtam magam olyan állapotba hozni hogy írni tudjak. De erről majd a következő postban bővebben, ugyanis, a szokásaimhoz híven dupla bejegyzéssel jelentkezek a hosszú hiátus után. Mint láthatjátok - és talán csodálkoztok is - hogy ez Part II néven került publikálásra, de hol az első rész? Nos, a soron következő duplapost egyfajta konklúziója, vagy válaszadása lesz ennek a postnak, de annyira szorosan nem kötődik hozzá, hogy aki esetleg kihagyta volna ne értse meg a jelen gondolatmenetet. Igaz, azóta írtam egy novellás és egy ünneplős személyes ömlengést, de mostanra jutottam el arra a pontra, ahol kijelenthetem, megvan a válasz arra a rejtélyes kérdőjelre, ami az első rész kapcsául szolgál. Legelsőnek viszont nem a 1,5 hónap alatt személyes gondolataimat osztanám meg, hanem egy még régebbi bejegyzéshez híven, most elmélkedéseimet, gondolataimat osztom meg amit szeptember óta tapasztaltam és jutott eszembe, a magánéleti jellegű gondolatok a következőben lesznek. 

Mivel, nemrég volt itt Mindenszentek napja, és a britektől átvett Halloween, így az elmélkedéseim első fázisa is ehhez az időszakhoz tehető. Halottak napja...ilyenkor több ezer család és rokon, vagy barát látogatja meg a helyi, vagy városi temetőket, ahova virágokat és koszorúkat teszünk, és lerójuk kegyeletünket, tiszteletünket, fájdalmunkat az elveszített szeretteink vagy esetleg ismerőseinknek. Igaz, nálunk Magyarországon nem annyira a halloweeni dáridózás és virgonckodás a lényeg, nekünk inkább a családiasabb, szomorkásabb megemlékezés a megszokott és valamilyen téren ez a természetes. Noha országok és világrészek választják ki a normatívákat, hogy hogyan tiszteljük meg az elhunytakat és rokonokat így nem vethetünk követ a brit embertársainkra se. Igaz, a Halloween egy ősrégi pogány kultusz volt, aminek semmi köze sem volt a halottakhoz, de manapság ezt gondolom kevesen tudják. Samhain, az aratás istene volt a kelta mondavilágban, és október 29 volt az Aratás utolsó napja, amikor is démontársaival a Földre lépett és ott ünnepséget szervezett, az emberek testéből, húsából és véréből, egyfajta emberáldozatot mutattatott be magának. Hogy ezt elkerüljék az emberek maskarákba, boszorkány és démonjelmezekbe öltöztek, hogy elrejtsék magukat Samhain elől és várták hogy véget érjen az éjszaka. Nos, ebből alakult ki aztán a manapság oly nagy hagyományokat őrző éjszaka, ami a különböző cosplayek és giccses jelmezek legjobb eladási lehetősége, ilyenkor gondolom szép kis summát akasztanak le a jelmezkölcsönző cégek emberei, de hát, kell egy nap amikor az embereknek külön célja van arra hogy miért érezzék jól magukat. 

De nem is ez a lényeg, nem is ezért hoztam fel a Halottak napját, hogy a nyilvánvalókat közöljem, vagy az Odaátból szerzett ismereteimet megosszam, hanem egy teljesen más, spirituális, vallási okok miatt jutott eszembe egy különös elmélet, vagy feltevés. Emlékszem, két éve nagyjából a mezőkövesdi temetőben járkáltam estefele, és ott bolyongtam a magas fákkal szegezett betonúton, egyfajta "főutca" funkcióját töltötte be, és nézegettem a sírokat egy-egy lopott pillantással. Nyilván, ezt leírva némely embereket különös gondolat fogja el, hogy "mi a francot kerestem én a temetőben este?", és ez teljesen jogos. Nyugodjatok meg nem sírokat rongáltam, vagy valami egyéb baromság, csak olyan kedvem volt, mert ha azt vesszük a temető egy misztikus hely. Amikor kimondja az ember, rögtön a halál és szenvedés, feketeség jut az eszébe, ahova nem szívesen merészkedik mert egy sötét, ismeretlen dolog jut róla az eszünkbe, amire nem találjuk a választ és csak feltevéseink lehetnek az utána következő dolgokról, vagy esetleg a szenvedés és fájdalom egy elvesztett rokonunk, szüleink nyomán. Nos, igen. Ez igaz, de gondolkozni akartam, s gondoltam ott olyan gondolatok juthatnak eszembe, amit később felhasználhatok majd, vagy csak eldönthetem mihez kezdhetek utána. Egyszóval teljesen egyedül akartam lenni, és ilyenkor természetközeli, inspiráló helyeket keresek, a másik ilyen hely a Kavicsos-tó ugyancsak Mezőkövesden. Noha, ehhez a helyhez egy régi barátom is köt, aki talán legnagyobb hatással volt rám életembe, de nem emiatt szeretem azt a helyet.

De visszatérve a temetőre. Ahogy ott masíroztam, bedugva mindkét fülem fülhallgatóval, eszembe jutott valami a sírokat elnézve eszembe jutott valami (persze nem az, hogy mikor hallok meg valamit, mert igen megijedtem volna hirtelen). Az, hogy ők nekik már nincs meg a lehetőségük arra, hogy kijavítsák hibáikat, újra átölelhessék szeretteiket, vagy éppen ismét köztünk járjanak, vagy leülhessünk velük egy jót beszélgetni. Nekik - persze ha tényleg nézhetnek minket valahonnan - már csak az jut, hogy minket figyeljenek, vagy az emberiséget nézve a szemükkel és irigykedve, vagy dühöt érezve aziránt hogy ők nem tehetnek már az életükért, a testi manifesztálásukért semmit sem, miközben mások úgy dobják el az életüket, ahogyan nem szégyenlik. Ők már csak ott fekszenek, a feledésbe merülnek, s visszakerülnek a körforgásba, de nem tehetnek semmit, hamarosan a végső sötétség ölelő, lágy karjában találják magukat. Pedig biztos hogy tennének ha tehetnének. Mikor visszafele fordultam a temetőből, és visszamentem ugyanott eszembe jutott, hogy tehetnek. A végső erőtartalékaikat azok felé irányíthatják, akik ott járkálnak elveszetten, tanácstalanul és sugallják: hogy hajrá, tedd meg amit szeretnél, érd el amit akarsz, neked megvan az esélyed, te még lélegzel. Egyfajta erőlöketet adhatnak számunkra, a hideg, kopott sírok, hogy mi nekünk megvannak a saját esélyeink, a saját erőnk arra, hogy mindent megtegyünk amit ők nem tudnak. És ők szeretnék ha megtennénk ezeket, és ellátnak minket erővel, drukkolnak számunkra, hisz szkeptikusan nézve, csak moziznak. Mióta beteszem a lábam a temetőbe, ez mindig eszembe jut, ami akkor ötlött ott a fejembe, s még most két éve is a fejemben járt, főleg így november elején. Persze, lehet hogy komplett idiótának néznek, vagy valamilyen beteg eldeformált agynak, de én már csak ilyen vagyok. És ilyen is maradok.

Viszont, ha már felvetődött a mozizás, vagy a szellem és a halál utáni élet. Vajon létezik, vajon van valami a Halál után? Vagy csak kitaláltak az emberek valamilyen mesét, hogy ringassák magukat abba a hitbe, hogy a halál nem az álomnélküli alvás meghosszabbítása? Hiszen, minden vallásban találunk információkat arra, hogy van halál utáni élet, lásd Elízium (görög paradicsom), vagy a Mennyország vagy a vikingeknél Valhalla csarnokai. Minden vallás meg akarja szépíteni azt amit nem ismer, vagy hinni akar abban hogy talán a létezésüknek van értelme. Mert vegyük például az alvást, olyan lehet a halál is. Elveszted a tudatodat, és nincs semmi sem utána, és soha nem is lesz, csak a nagy sötétség. De akkor mi értelme a létünknek? Az, hogy leéljünk egy egész emberöltőt, azért hogy utána csak elillanjon minden? Persze, a gyerekek, család stb, de ettől még értelmetlen. Az egész élet és halál is ilyen téren, csak vagyunk és eltávozunk. Ennek így nincs értelme. De lehet az értelmetlensége ad értelmet neki, hogy mi megtaláljuk a rendet a káoszban és úgy hunyjuk le a szemünket hogy ne féljünk az utána következő sötétségtől, vagy akármi is legyen. Igaz, elméletek vannak, lásd Rejtély, vagy Biblia vagy akármi, de talán ez az amit sohasem fejthetünk meg. Vagy egyáltalán tudni akarjuk az igazságot arról, amit talán nehezebb elviselni mint a sötétbe burkolózó teóriákat? Nos, erről szerintem hetekig lehetne vitatkozni, belekeverve a hitet, a szellemet meg még akármit amit akarunk. 

Sok emberben talán éppen emiatt alakul ki a "kapuzárási pánik", hogy már nem lel értelmet abban, amit csinál, hiszen már rájött hogy kevesebb van neki, mint megélt. DE ez helytelen, hiszen ameddig élünk és frissek vagyunk, addig muszáj úgy élnünk mintha halhatatlanok lennénk, hiszen talán ez a végtelenített élet tart minket egyben agyilag, hogy ne épüljön le, csak a testünk, aminek egy idő után nem fogunk megállt parancsolni. Ugyanis ha úgy érezzük, hogy csinálnunk kell amit mindennap akár a fiatal korunkban, akár öregebben segít abban, hogy ne érezzük azt csak egy ellátott vagyok, vagy hogy mindenki úgy néz: "Hát igen, már egy öregember, aki csak az orvost látja". De, ez a gondolatmenet is abba a körzetbe tartozik, ami embertől változik, és soha nem találunk rá választ, mert ez egyénfüggő vagy akár valami más. Mert bár, sejt élettartamhosszítást (ejj de hülye szó) már akarnak, de egyszer minden véget ér (max 80 helyett 120 évig élünk). 

S a végére hagytam a gondolatmenetem legkikívánkozóbb tagját, azt az ökoszisztema és az emberiség természethez való viszonyulásának robbanásszerű változása. Nos igen, ez nem ide tartozik, de a nap mint nap tartó utazásom következtében jutott eszembe, hogy az ami manapság természetes, tele van mesterséges hatásokkal és motívumokkal, de mégis természetesnek hat a mai világban. Vegyünk egy sík, alföldi tájat, amint a busz masírozik rajta. Körülötte terül el a táj, a virágokkal, fákkal, állatokkal, madarakkal és közte hatalmas, több ezer voltot szállító távolsági vezetékekkel, oszlopokkal, ami átível szinte egész Magyarországon, de a világon is. a természetes táj (persze ne vegyük figyelembe a kaszálást és utakat), de hatalmas villanypóznák, tranzisztorok, vezetékek. És nem tűnik nem természetesnek, mert hozzánőtt a mindennapi életünkhöz. Igaz, ha még az őskorban élnénk és beszélni se tudnánk nyilván nagyobb lenne a fű és a dzsumbuj. Persze, nem azt mondom hogy ez helytelen, és felcsapok Greenpeaces-nek és kikötözöm magam egy vasúti sín közepére, de mégis érdekes, hogy az emberi agy és ész, mennyire szimbiózisban tud élni a természettel (ezen vitatkoznának, de ne a szélsőséges esetekre térjünk ki), hogy próbáljuk megtartani azt, ami éltet bennünket. Mégis benne van az, ami nekünk is kell. Most nem térnék ki a műfülekre, vagy lábakra, elég éppen ez is, de érdekes tények ezek. 

Talán erre mondaná egy régi mondás, hogy Orbo Ab Chao. Rend a káoszban. Nagyjából az élet is ilyen, rendet akarunk teremteni az evolúció és a létezés káoszában, úgy hogy a leszármazottaink is benne éljenek. De az is igaz, hogy minden nem változik megy egyszerre, egyfajta egyensúlyban élünk az elégedettség és az elégedetlen dolgok sűrű hálójában. Hogy miért gondolom így? A Part III-ban kiderül...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr332416849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.