Avenged Sevenfold

Megosztás

2010.10.09. 21:08

Avenged Sevenfold

 

Nos, elérkeztünk hát ehhez a naphoz is, amikor publikálom az első zenekar bemutatómat. Kezdeni valamit mindig nehéz, főleg most ugyanis ez nem egy kritika, vagy valami előzetes, ugyanis ez egy teljes zenekart bemutató post, beleértve az együttes albumait és annak általam írt kritikáit. Így nem írhattam rögtön egy 7-8 albumos zenekarról bemutatót, mert ez az első és még itt akadhatnak hibák, esetleg később jobban meggondolom a post keretét. Ráadásul az olvasók érdekében nem akartam rögtön a szentháromságommal (Therion - Cradle Of Filth - Rhapsody Of Fire) kezdeni, mert elég réteges zene ahhoz, hogy mindenki örömmel hallgassa. Ezért esett a választás a manapság eléggé ismert, és fiatal bandára, az Avenged Sevenfoldra, akiket én is szeretek és szoktam is hallgatni, ráadásul csak 5+1 albumot adtak ki, így kezdetnek bőven elég lesz ezzel a zenekarral kezdeni. Később viszont beleugrok a mélyvízbe, stílustól és korongszámtól függetlenül fogok írni a bandákról. A videók általában az album legjobb szerzeményeit fogják bemutatni, egyfajta kedvcsinálónak akik esetleg nem ismernék a bandákat, illetve a képek a vizuális megfigyelést teszik lehetővé. Az albumborítót pedig remélem nem kell magyarázni.

Az Avenged Sevenfold egy amerikai banda, akik 1999-ben alakultak, Hunnington Beachbe. A zenekar alapító tagjai közül a mag még mindig a bandában játszik, név szerint M. Shadows (Matthew Charles Sanders eredeti nevén), The Rev (James Owan Sullivan) és Zacky Venegance (Zachary James Baker). A zenekar neve egyébként a híres bibliai történetből, Káin és Ábel történetéből ered, illetve több dalban is utalás található valamely bibliai eseményre, ami miatt sokszor tévesen keresztény metal bandának titulálják őket, viszont ők nem egy keresztény banda. Ezidőtájt készült el a banda logójának számító Deathbat is, amit egy közeli barát, Cameron Rackan készített el. A srácok a banda alapításakor még középiskolába jártak és mindössze 18 évesek voltak mikor elkezdték az első albumuk felvételeit, amit két demo előzött meg 1999 és 2000-ben. A bandába csak ezután csatlakozott 1999 végén a vezető gitárosuk, Synyster Gates (Brian Elwin Haner). A banda ninckneveket használ, amit a középiskolában kaptak, illetve biblai utalásokat is találhatunk bennük (Synyster Gates pl.) A csapat első albumát a kaliforniai Westbeach Recorders-ben készítették el, Donnel Cameron producer szárnyai alatt, ám az egész banda segített az album teendőinek elkészítésében, míg a kiadó Good Life Recordings volt. A csapat első albumát, a metalcore feltörekvő újhulláma, ami abban az időben kezdte felvirágozását, a csapatot is magával ragadta, így az első albumukat még metalcore-nak lehetne aposztrofálni.


 

Sounding The Seventh Trumpet

Megjelenés dátuma: 2001. január 31.

Kiadó: Good Life Recordings

Stílus: metalcore

Időtartam: 52:10

Szám: 13

Nos mint írtam is fentebb, a metalcore hullám 2000-2001 táján kezdett el egyre szélesebb körben elterjedni, és a fiatal bandák nagy része is ezen vonalon akart meggazdagodni, illetve hírnevet szerezni magának, ezért nem maradhatott ki az A7X sem az ígéretes jövőt magán hordózó metalcore vonal meglovagolásában. Nos, hogy kinek mennyi tehetsége volt, vagy lett befutott azt a mai világban már láthatjuk, illetve azt is hogy ki mennyit fejlődött illetve változott az évek során. A bő egy órás album egy bevezetővel kezdődik, a To The End Of Rapture rövidke gitárszólójával, illetve Shadows tiszta hangjával, hogy aztán a következő 6 track letépje a fejünket. A következő szám a Turn The Other Way egy középtempós, hörgős és dob-gitár párbajjal tarkított darab, a közepén Shadows tiszta énekével. Remek hangja van az tény, bár a hörgéshez is ért egy keveset. Noha nekem, elsőnek nem tetszett a hangja, főleg a későbbi albumaiban, mert elég nyálasnak tartottam, de aztán rájöttem, hogy hibát követtem el, mikor ezt a feltételezést gondoltam. A dal végén egy kis orgonabetét is található, de azért csakúgy könnyedén. A következő darabokban is ezt a sémát követik, de a The Art Of Subconscious Illusion tiszta vokálos kezdése elég jó, majd az öblös hörgés, illetve vendégénekesnek hallhatjuk Val diBenedetto énekhangját is, aki M. Shadows barátnője volt akkoriban. Érdekesség még hogy hörög, és ha nem figyelünk, eléggé fel se tűnhet, hogy egy nő énekel (hörög). A következő számok elég középszerűek, hamar feledésbe merülhetnek, de az album közepén található egy ballada, zongorával, tiszta énekkel és szerelmes dalszöveggel, Warmness On The Soul címen. Noha, akik szeretik az albumot végigölelő hörgést és tajtékzó vágtatást azoknak nyílván nem fog ízleni ez a romantikus szám, pedig talán az album egyik legjobb tétele. Ráadásul pihenésnek is megtesz, fellélegezni egy kicsit. Ezután ismét visszatérnek a régi kerékvágásba, hörgés-ének, dob, gitárjáték, sőt még egy rövid arcszaggató tétel, az egy perces Breaking Their Hold is beférkőzött a repertoárba. Az album vége felé viszont ismét találhatunk egész kiemelkedő darabokat, például a 3 perces, punkos beütésű Street, ahol Shadows ismét tiszta énekhangját hallatja. Az album legjobb tétele viszont a záró 7 perces, epikus tétel: a Shattered By Broken Dreams. Ebben a dalban minden benne van, ami az egész albumon. Lassabb, gitárharmóniákkal tarkított kezdés, majd a végén egy kis gyorsabb hörgős rész ami talán Shadows legjobbja a korongon, léggitáros rész, remek dobjáték illetve a végén kissé heavy metalos, epikusabb végkifejlet. Remek albumzáró, egyben bemutatva hogy a zenekarnak vannak még tartalékai a remek dalfelépítésre és változó szerkezetekre. Noha, az első albumuk kicsit szürke, átlagos, de azért megéri egy pillantást vetni rá, főleg ha az illető metalcore rajongó.

 

6/10


 

A koronghoz egy videóklip is készült, a „Warmness On The Soul” című darabhoz, illetve 2002-ben a Hopeless Records névre hallgató stúdió újra kiadta az anyagot egy modifikált borítóval, illetve a „To the End of Rapture” lágyabb, zongorás alapverziójával. Ugyanis az eredeti albumon hallgatható verzióban Synsyter Gates gitározik, akinek ez volt a bemutatkozása az A7X színeiben, így ez a verzió került fel a dalhoz. A korongból 2008-ig bezárólag mintegy 200 ezer példány talált gazdára. A zenekar utána a Shadows Fallal, illetve még a Dillinger Escape Plannel is együtt játszott 2003-ban, a Take Action nevű turnén, amit akkor rendeztek meg második ízben, és még a mai napig is a fiatal bandákat karolja fel, hogy bemutathassák az anyagaikat. Ebben az évben került a bandába az utolsó jelenlegi bandatag, a basszus gitáros, Johnny Christ (Jonathan Lewis Steward) is. Ugyancsak ebben az évben adta ki a banda a második albumát, a Waking The Fallen című anyagot is, ami sokkal tisztábban szól és kevesebb metalcore elemet tartalmaz, mint a debüt album, egyben az utolsó olyan anyag amit metalcore-nak skatulyázhatnánk be. Ezt a korongot egyébként már a Hopeless Records adta ki és terjesztette.


 

 

Waking The Fallen

Megjelenés dátuma: 2003. augusztus 26.

Kiadó: Hopeless Records

Stílus: metalcore

Időtartam: 68:30

Szám: 12

Új kiadó, új album, egyben egy érettebb Avenged Sevenfold rukkolt elő 2003-ban az új korongjával, és egy kicsit meg is változott az alapkoncepció. Több tiszta ének, kevesebb hörgés, és a zenekari összjáték is összetettebb, változatosabb, több gitárszóló és egy új basszer, Johnny Christ. A produceri teendőket is egy másik személy, Andrew Murdock végezte, aki annak idején a Godsmack – Godsmack című albumát is vezényelte. Az tracklistát végignézve megállapítható hogy a dalösszetétel is sűrűbb, és témázósabb, ugyanis mindössze 12 szám kapott helyet a korongon, mégis 16 perccel hosszabb, a leghosszabb szám is súrolja a 9 percet, illetve átlagban is 5-6 perc hosszúságban terjengnek a dalok. Shadows hangja érezhetően javult, mind az öblös hörgés vagy a tiszta ének tekintetében mind a kettő remekül áll neki, míg Synester és Rev is megmutatják a tehetségüket, de a basszer is jó témákat hozott az albumra. A korong ismét egy bevezető számmal kezdődik, majd bele is csapunk a lecsóba, az Unholy Confessions rögtön egy hörgős-tiszta ének párbajjal indul, illetve Rev is megmutatja mire képes a dobok mögött, ráadásul megjelenik a refrén kifejezés is az A7X életében, megmutatva Shadows elég tág hangtartományát. De a következő dal, a Káin és Ábel történetét feldolgozó Chapter Four tovább szövi az egyre jobb zenei aláfestést és zenét. Rev és Synester igazi párbajt és harmonikus szövetséget alkot a dalban, Shadows kiereszti a teljes hangterjedelmét, hörög, és tiszta refrént produkál, ami talán a legjobb a korongon, de az egész dal nagyon is egyben van. A hörgés mögött néha tiszta ének párhuzamosan is hallatszik, ami megint csak nagyon jó. Olyan, mintha a Guns ’n’ Roses nagysikerű Paradise City című számát hörgéssel pakolnánk alá és felturbóznánk a riffjeit. Az alapdallama engem nagyon is arra a számra emlékeztet. Az utána következő dalok is hozzák a színvonalat, átlagban 5 és fél perces számok egyike sem érezhető unalmasnak, és mindig próbálnak valami újat hozni: például a Desecrate Through Reverance szerzeményben a tiszta refrén mögött megbújó ördögi hörgés igazán jól passzol egymáshoz, illetve a refrén itt is nagyon hamar megjegyezhető. Az Eternal Rest olyan gitárszólóval kezd, hogy letépi a fejed, de az utána következő tempó is olyan mintha egy elefántcsorda robogna el melletted. Az utána következő szavalós hörgő-verze igazán egyedi, illetve a sötét tónusú riffek egyfajta felsőbbrendűséget árasztanak magukból. A zenekar további tagja Shadowson kívül legjobban The Second Heartbeatben mutatja meg mire is képesek, a 7 perces darab is az album egyik kiemelkedő tétele. Igaz, sok embernek lehet unalmasnak hathat majd az 5-6 perces szerzemények, ráadásul a nagyrészük ugyanarra a sémára épül, verze-refrén-tiszta ének-instrumentális rész és ennek a változásai, de ez valamennyire minden metal bandánál így van. Az album talán „mélypontja” a Sounding dalszerkezetét idéző Radiant Eclipse, de az album csúcspontja kétségkívül a 9 percesre hizlalt, remekül felépített, lassabb szerzemény, az I Won’t See You Tonight (Part I).. Lassú zongora résszel kezdődik, majd pedig végig tiszta ének, a közepén pedig egy érzelmi kitörés, ami miatt az egész dal egy remekbeszabott érzelmi dal is lehet, noha keményebb, mint a Warmness On The Soul, szóval bugyinedvesítésre senki se számítson. Itt mutatkozik meg igazából, hogy a csapatnak remek érzéke van bármilyen stílusiránybeli témához egy adott kereten belül persze. A zongora részek jól illeszkednek, ezeket Rev-nek köszönhetjük, a szöveg jó és a szóló is. Egyszóval az egész dal. Noha a dalnak van egy második része is, illetve még további 3 track, de ezek már csak az előző sémákat követik, még az utolsó majdnem 8 perces szerzemény se olyan kiemelkedő, mint az album többi része. Egyszóval az Avenged második albuma igazán jó lett, de azért néha kicsit repetitív a 68 perc és a számok lehettek volna változatosabbak is. De aki szereti az igényes keményebb metalt, annak mindenképp érdemes legalább a kiemelt trackokba belehallgatnia, míg a populárisabb réteg az I Won’t..-at pedig imádni fogja (persze ha szeretik a hosszú dalokat, én azokat szeretem a legjobban így lehet kicsit elfogult vagyok vele).

 

8.5/10


 

Az album egyébként kritikailag is rendkívül elismert lett, szinte imádták, ami a kasszáknál is megmutatkozott ugyanis, 2009 júliusára az album elérte az aranylemez státuszt, illetve ennek az albumnak köszönhetően írtak alá a jelenlegi kiadójukhoz is, a multinacionális Warner Bros-hoz. Ismét készült klip az albumhoz, az Unholy Confessionshoz (ami az MTV2 Headbanger’s Ball című műsorában is helyett kapott), illetve egy live felvétel a Second Heartbeathez. Az album egyébként felkerült a Billboard illetve a The Boston Globe eladási listájára is, illetve részt vettek kétszer egymás után a Vans Warped Touron is. Ennek hatására hamarosan felmondtak a Hopeless Recordsnak, és 2005-re már a Warner Bros szárnyai alatt készítették el a 3. albumukat, a City Of Evil névre hallgató korongot, amin végleg szakítottak a hörgéssel. Noha, ez bizonyára a kiadóváltásnak köszönhető, ugyanis milliós eladásokat csak úgy lehetséges összehozni, ha sokkal szélesebb körben nyitnak a piac felé, álá tiszta ének, rendes ház (jelen esetben riffek). Vagy lehet természetes fejlődés eredménye is akár, ugyanis Shadows is tett erre megjegyzéseket interjúk során. A stílus tehát „sima” metal-ra változott, inkább a Metallica illetve a régi korok riffelős, gitárszólós korszakaira, ráadásul Shadows több hónapon át gyakorolt Ron Andersonnal, aki annak idején Axl Rose-nak és Chris Cornellnek is képezte a hangját.


 

City Of Evil

Megjelenés dátuma: 2005. június 7.

Kiadó: Warner Bros Records

Stílus: metal

Időtartam: 72:46

Szám: 11

Az Avenged Sevenfold 3. nagylemezét a sikeres Waking The Fallen után, már egy multinacionális kiadó vette a szárnyai alá, méghozzá a Warner. Noha sokan tartottak attól hogy a csapat elindul egy kommersz irányba, miután Shadows nyilatkozataiból kiderült hogy szakítani akar a hörgéssel, és tiszta, melodikus énekhangját kívánja tovább képezni, noha megtartva azt a markánsságát amit eddig is. Bizonyára ez a kiadónak is köszönhető volt, noha így szélesebb körben sikerül megismertetni a banda nevét és albumát. De milyen lett a végeredmény? Egy metal album, ami még „progresszívabb” mint az elődje, gyilkos gitárszólók, markáns torok, és slágergyanús refrének meghintve egy kis nagyzenekari elemmel és balladisztikus dallal. Kibontva, lássuk. Az album 11 dalt tartalmaz, egyel kevesebbet, mint a Waking The Fallen, ámbár 4 perccel hosszabb, mint az elődje. A legrövidebb szám is 5 perc, míg a leghosszabb felülről karcolja a 9-et, az átlag pedig 6-7 perc. Ez kicsit riasztó lehet, de a dalok nagytöbbsége képes a hallgató fülét mindig ingerbe tartani, noha akadnak néha egy-két filleresebb riffek vagy zenekari megoldások. Az első szám rögtön egy slágergyanús szerzemény, a Beast And The Harlot egy igazi csordavokálos, dallamos mégis kemény darab, ami mindenkinek kötelező szerzemény. Noha, egy üvöltéssel indul a dal mégis inkább egy lazább, pozitívabb dal, ami a Babilon bukásáról szól, illetve utal az Anti-Krisztusra. A következő trackekbe észrevehetjük a változásokat is a dalszerkezeteket illetően, ugyanis előkerülnek a melodikusabb, „ááázós” részek az ének során, illetve a lazább, vidámabb riffek. Noha, nekem először emiatt a pozitív ének miatt nem tetszett az Avenged Sevenfold munkássága, de egy idő megszoktam és megszerettem Shadows hangját. A következő remek darab a Bat Country, amiben kicsit darálósabb ének is helyet kap, illetve egy kiváló gitárszóló megmutatva a két húrpengető igazi tehetségét. Egy kicsit borúsabb tétel a Trashed And Scattered, ám a refréne magával ragadó és szinte rögtön megjegyezhető, mögötte pedig a hangszerelés is nagyon a helyén van. Az album egyik legjobb tétele viszont a Seize The Day ami egy romantikusabb, lassabb tétel, és egyben a kedvenc számom is. A szövege rendkívül eltalált, a hangszerelés is és Shadows hangja is a toppon van. Akik szeretik a lassabb zenét, vagy akár nem metallerek azok is szívből hallgathatják, mert tényleg jó szerzemény. Másik bibliai témájú dal a The Wicked End ami Ádám megkísértését meséli el, és a dal közepén egy nagyzenekari betétet is találunk Scott Gilmann tolmácsolásában, kicsit epikusabbá téve a dalt. Shadows itt is jót énekel, főleg a refrént, és nem tűnik fel a 7 perc. Ezután következik a hegedűvel induló, 9 perces Strenght Of The World című szerzemény, ami egész jó darab, bár kicsit hosszú a menetideje. Ez egyébként az albumra teljes szívvel mondható, hogy a 72 perc sok. Nem tudtak annyi témát és változatosságot belepakolni a dalokba, hogy az végig élvezetes legyen, és ezért kár. Például a Dimebag emlékére írt Betrayed az album egyik „legrosszabb” tétele, ezt simán le is hagyhatták volna a korongról. Az utolsó dal viszont most is talán az album csúcspontja, mind gitárszólóban, mind hangszerelésben, dalszerkezetben, mind pedig énekben. A katonai életet bemutató M.I.A. szerzemény a maga 8:46 hosszúságával fel se tűnik. Mesés refrén, és vokálmunka illetve a dal közepén egy elképesztő gitárszóló, míg a végén egy lassú levezetés, egyfajta lezárása az egész korognak. Nem rossz album, néhány igazán emlékezetes darab is szerepel a repertoárba, mégis néhol kevésbé erős és élvezhető, mint az elődje, de a Seize The Day, M.I.A. és a Beast And Harlotot mindenképp érdemes meghallgatni, illetve azok akik szeretik a Metallica stílusú gitárközpontú metalt, azok mindenképp tegyenek egy próbát az albummal.

 

  8.0/10


 

Noha én annyira nem is, de a kritikusok egyből bekajálták a korongot, hatalmas siker lett, még a Billboard 200-as toplistáján is rögtön a második helyen nyitott a korong, és világszerte eddig több mint 2,5 millió darabot adtak el belőle (csak Amerikába 1,5 millió). Noha, ez köszönhető volt a Warner munkájának, és a több mint 16 hónapig tartó Cities Of Evil névre hallgató turnésorozatnak is. Több klip is készült az albumhoz, méghozzá elsőnek promo anyagként a Burn It Down című számhoz, míg az első rendes videójukat pedig a Bat Country-hoz. A következő klip a Beast And Harlothoz készült, következő év februárjában, míg legkésőbb az album romantikus balladájához, a Seize The Dayhez készült egy rendkívül jól megrendezett és mondanivalót tartalmazó videó. A turnékon olyan helyeken is felléptek mint az Ozzfest, vagy az MTV díjátadóján a Bat Countryt is előadták. A hirtelen jövő siker nem szállt a banda fejére, és 2006 végén el is kezdték készíteni a következő albumukat, ahol előre leszögezték hogy nem egy City of Evil vagy Waking The Fallen második része lesz, hanem egy teljesen más anyag. Noha, az eddigi anyagok is mind más és más perspektívából közelítették meg az A7X stílusát, tehát önismétlésről eddig sose beszélhettünk. Közben július 17.-én kiadták első DVD-jüket All Excess néven, ami bár nem tartalmazott sok koncertanyagot, inkább egy zenekar ismertető volt a banda életéről és eddigi munkásságukról, tartalmazva a csapat klipjeit. Az új albumot mindenki tűkön ülve várta, hogy vajon mit tesznek le az asztalra, nézzük hogyan sikerült a 4. Avenged Sevenfold címre hallgató anyaguk.


 

Avenged Sevenfold

Megjelenés dátuma: 2007. október 30.

Kiadó: Warner Bros Records

Stílus: metal

Időtartam: 53:00

Szám: 10

2007.-ben nagy várakozások közepette jelent meg az Avenged Sevenfold 4. albuma, ami a banda nevét viselte és mindenki egy City Of Evil folytatást várt volna, de ezt a zenekar leszögezte már előre, hogy nem az lesz. Nos, ez valamennyire igaz is a korongra, ugyanis sokkal kísérletezősebb, rétegesebb mint az előző korongok, ráadásul a dobos, Rev is bátrabban nyúlt a zeneírói vénájához, nagyzenekari hangszerekkel megtámogatva néhány számot, amit ő maga is írt. Ráadásul többféle stílus is keveredik a már csak mindössze 10 számot tartalmazó korongon. Country, Broadway-stílus, klasszikus A7X szám, vagy akár még kórussal felvett dal is. Noha, a dalok száma is rövidebb, egyedül két dal lépi át a 6 percet, azok is az album vége felé. Például rögtön az első szám, a Critical Acclaim is orgonával indul, akárcsak az Ozzy féle Mr. Crowley. Ebben a dalban Rev nem csak besegít, hanem még énekel is, noha az énekhangja messze elmarad Shadows orgánumától, mégis remekül kiegészítik egymást. Tökéletes albumnyitó. A következő slágerszám, egy tipikus rádióbarát keményebb rock, Almost Easy címen, könnyen megjegyezhető refrénnel, és kicsi zongorabetéttel az elején. A lazább rock kedvelők, sőt még a poposabbak imádni fogják. A következő darab elég slampos, bár elég fura dalszerkezete van, de nem tekinthető annyira kiemelkedőnek, egy sima A7X számnak. A következő track egy 6 perces remek darab, Afterlife néven, ami elején hegedűt hallhatunk, illetve egy rendkívül frappáns refrént, vagy éppen szaggatott dobolást illetve a dal végén hegedű-gitár-Shadows párbajt, dobszólóval tarkítva. Elég szokatlan Avenged szám, mégis az album egyik legjobbja. A lemez egyik csúcspontja, a nem sokkal ezután következő dal, a zongorával indító Unbound (The Wild Ride) című 5 perces dal, amit Rev írt. Van benne zongora, sőt még egy rendkívül epikus 13 főből álló kórusrész is (2x!), illetve a dal végén még női énekhangot is hallhatunk Annmarie Rizzo révén. Nehéz elhinni, hogyan lehet élvezhető a zenekart ismerve egy ilyen szám, de higgyétek el, az. Az Avengednek szerintem jól állnak ezek a nagyzenekari betétek, noha lehet, csak azért mondom, mivel imádom a musicalszerű, vagy éppen szimfonikus metalt, de szerintem nem egyedülállóként nekem tetszik ez a szám. A hanganyag legslágeresebb és fülbemászóbb tétele egyértelműen a rövidke, 5 perces Lost. Semmi köze sincs, a sorozathoz mielőtt bárki ezt gondolná, a szövege teljesen másról szól. Egy direkt, laza refrénes, slágeres dal, rövidke gitárszólóval és egy hangeffektel, amit néhány hallgató bizonyára kihagyna belőle, de szerintem egészen jól funkcionál. Az album vége fele, pedig az album leghosszabb száma, egy teljes közönségmegosztó tracket találunk: a teljesen Rev által írt (zene és szöveg is) A Little Peace Of Heaven. A 8 perces dal olyan, mint egy sötét musical: orgona, trombita, klarinét, szaxofon és még kitudja milyen hangszerek tökéletes egymásba olvadását hallgathatjuk ebben a szerzeményben. Rev két verzét is énekel, illetve Rizzo énekesnő és a kórus is visszatér (egyszóval minden nagyzenekari és vendégénekes szerepel a dalban) és a szöveg is egy beteg koncepción alapul: egy pár sorsát követi nyomon, akinél a férfi megöli a nőt, mert az elutasítja, de az visszatér a halálból bosszút állni. A rocker rajongóknak nem igazán fog bejönni ez a dal, de aki szereti a kissé szélesskálájú, experimentális zenét, vagy akár csak a szimfonikus metalt annak könnyen megtalálja a hallójáratába az utat ez a dal. Nem unalmas, változatos és a dob+gitár, rendkívül harmonikusan illeszkednek egymásba. A záró dal is sokaknál kiverheti a biztosítékot, ugyanis a Dear God az album lassú száma, viszont egy country balladába ágyazva. Ugyan nincs bibliai utalás, de ez a countrys megközelítés elsőnek nálam is kiverte a biztosítékot és elszörnyedve néztem, hogy ez mi, de azután többszöri hallgatás után egy érzelmes, fura, és de jó számot találhatunk meg benne. Sőt, a végén ismét visszatér a kissé musicales beütés a női-férfi „ááázástól”… Gitárszólók tekintetében is ebben a dalban mutatja meg Synester hogy mit is tud még, ugyanis az album most kevésbé gitár illetve dob centrikus, mint az elődje. A további 3 számot, amit nem emeltem ki a korongról, joggal tettem, azok se rosszak, de azért kicsit filleresebb, szürkébb tételei az egész albumnak. Rev szerepeltetése egy plusz pont, ráadásul az zeneírói tehetsége is rendkívül magas, kár hogy eddig nem nagyon mutatta meg mire képes. Akik viszont klasszikus, City Of Evil szerű, vagy akár metalcorra vágyik, az kerülje el az albumot, mert nem fog neki úgy tetszeni, mint az előzőek, ugyanis ha mondhatjuk még inkább a közönség számára készült el a korong. A többieknek viszont – és talán a rajongók körében is – de, az eddigi legjobb Avenged album került 2007-ben a boltok polcaira, ami bár nehezebben emészthetőbb, és többszöri hallgatás szükséges a beéréshez, de ha kivirágzik, akkor nem tudjuk majd kikapcsolni az MP3 vagy akár a CD lejátszónkból.

 

9.0/10



 

 A csapat ehhez az albumhoz is készített promocionális videókat, méghozzá sokkal összetettebbeket, és elvontabbakat, mint a City Of Evilhöz, ráadásul az anyag a 4. helyen nyitott a Billboard 200as toplistáján. Az első videó az Almost Easy-hez készült, ami rögtön be is futott szélesebb körben ismertté téve a banda nevét, majd az Afterlife következett. 2007 végén egy animációs videót csináltak a Little Peace Of Heavenhöz, ami több csatorna le is vett az adásáról a rendkívülien elvont, véres és beteges videónak köszönhetően, ami az egész dal történetét meséli el. Noha, ezzel csak még jobban hírnévre tettek szert, közben pedig részt vettek a Taste Of Chaos nevű turnén olyan csapatokkal, mint a Bullet For My Valentine vagy az Atreyu. Az utolsó turnéállomásukon, Long Beachen egy videó anyagot is rögzítettek, amit később felhasználtak a csapat második DVD-jéhez, a Live In The LBC című koncert DVD-vel, 2008. szeptember 16-án... De nem csak egy egyszerű koncert DVD-t kaptunk, hanem mellé egy CD-t is, Diamonds In The Rough néven, amin ki nem adott számok, illetve feldolgozások találhatóak, köztük a Pantera – Walk című dala, vagy az Iron Maiden – Flash of The Blades című feldolgozása.


 

Diamonds In the Rough

Megjelenés dátuma: 2008. szeptember 16.

Kiadó: Warner Bros Records

Stílus: metal

Időtartam: 53:44

Szám: 11

Ezek a számok tehát kinem adott B oldalas dalok, vagy akár bónuszfelvételek különböző albumokról, de senki ne gondolja, hogy elnagyolt, vagy éppen minőségen aluli felvételek lennének. 9 dalt tartalmaz a korong, amit nem hallhattunk előtte, illetve két remix felvételt az azonos című A7X albumról. Kezdetnek itt van rögtön a kezdő Demons ami akár az Avenged Sevenfoldról is lemaradhatott volna, remek dobjáték, érdekes vokáltéma és egy fülbemászó refrén. Nem tudom mért maradt le eddig a korongokról. A Crossroads (ami már az Avenged albumon is megtalálható volt B-oldalas dalként) című dal riffjei egész jók, emlékeztetnek régebbi zenekarok tekerésére, ami egész jó, noha Shadows hangja itt tényleg nincs mindig a toppon. Az Iron Maiden feldolgozás, a Flash of the Blade egészen jóra sikerült, visszaadja a régi Maiden hangulatát, de eközben megőrzi azt a markáns Avenged atmoszférát is, amit csak ők tudnak. Remek feldolgozás. Ezen az albumon is található lassabb hangvételű szám, ami most az album egyik legjobbja is, az Until The End egy középtempós, érzelmesebb hangvételű darab, amit nagy kár lenne, ha nem ismernének meg az A7X rajongók (igaz, a fanok bizonyára ismerik). Mindössze 5 perces darab, de kiemelkedő. Igaz, az albumon mindössze egy szám lépi át a 6 percet, a 11 perc mint fentebb is látható mindössze 55 perc, de végig tartja a színvonalat, ami most ugyan tényleg alacsonyabb mint az előző albumokon. Olyan, nyugisabb, lazább, direktebb darabokat hallhatunk, egy-két tényleg markáns dal kivételével. A feldolgozások sora nem fejeződik be, a rendkívül kötött, trashes, szigorú darab, a Pantera felvétele a Walk ugyanúgy dörren meg akár az eredeti, egy árnyalatnyit változik csak az énekhang, Shadows próbál ugyanúgy énekelni. Remek darab. Egy direkt, arcbamászó, refrénes sláger a The Fight ami talán a korong legjobb száma, egy igazi koncertes darab, nem tudom adták-e már elő. A Dancing Dead, mint albumzáró ugyancsak egy lazább, pozitívabb tétel, nyúlfarknyi gitárszólóval tarkítva. Nem rossz darab. A két újraremixelt dal közül az Afterlife (Alternative Versiont) emelném ki, amiben egy újragondolt dalszerkezet, és kiegészített hegedű betéteket hallhatunk (olyan hangszínben, mint akár egy filmzene), ugyanolyan minőségben, mint az eredeti felvétel. Nos, aki kíváncsi a lemaradt dalokra, illetve most ismerkedik a bandával és mindent be akar szerezni, az ne hagyja ki ezt az albumot, de aki csakúgy érdeklődik, vagy annyira nem táplál irántuk szeretet, az inkább hagyja ki. Noha, a koncertfelvétel az tényleg jó, és érdekes, de maga a bónuszdalokat tartalmazó CD kevés egy teljes jogú 5. albumnak. Noha az majd csak ezután jött Nightmare néven. Azt a pár számot, amit kiemelkedőnek írtam, abba mindenképp hallgassatok bele, arra viszont ott van a youtube vagy más videó megosztó portál, illetve oldal.

 

  7.5/10


 

A banda szekere a DVD kiadása után szépen haladt előre, 2008 végére a DVD már elérte a platinaalbum minősítést, ugyanis több mint 100 ezer példányszámban kelt el az USA-ban. A turnék folytatódtak, a pénz folyt a kasszába, majd bejelentették 2009 augusztusában bejelentették a banda nevét viselő album, az Avenged Sevenfold című anyag folytatását. Az információk szép lassan napvilágra kerültek az albummal kapcsolatban, előzetesen egy nagyszabású produkciót terveztek, amiben talán még jobban kísérleteztek volna, mint az előző albumon, ugyanis M. Shadows egyik nyilatkozatában elmondta, hogy fun számokat terveztek zongorával, kórussal és nagyzenekar segítségével, illetve a dalszövegíráshoz szinte mindenhonnan merített (vallás, iskola stb). Zeneileg pedig sokkal sötétebb, borúsabb anyag lett volna, majd aztán bekövetkezett az, amire talán senki sem számított. 2009. december 28-án, drogtúladagolásban meghalt a csapat dobosa, James „The Rev” Sullivan. Mind a csapat, mind a zenetársadalom gyászolta a súlyos veszteséget, és pletykák is légbe kaptak, miszerint a csapat feloszlik, vagy felhagy a zenéléssel, de természetesen a csapat megcáfolta a híreszteléseket, és az albumot kicsit átalakította. Az új album, ami Nightmare munkanéven futott, és később is ezen a néven került a boltok polcaira. A szövegek inkább Rev köré csoportosulnak, de nem konceptalbumként, visszatér egy dal erejéig a hörgés is, illetve sokkal komorabb lett mint a korábbi kiadványok. Közben, az album dobtémájának feldobolását elvállalta a világhírű progresszív metal zenekar, a Dream Theater dobosa, Mike Portnoy, sőt még a turnén is elkíséri a bandát. Noha, a dobtémák már készen voltak, amit Portnoy tiszteletben tartott, így csak azokat dobolta fel, nem írva hozzá újabbakat. Májusban aztán kijött az első dal is, és hamarosan elkövetkezett július 27-e, amikor az album hivatalosan is megjelent (noha, a kalózmásolat már a megjelenés előtt egy héttel az interneten volt). Az albumot már én is vártam, ugyanis ekkortájt ismerkedtem meg jobban a bandával, és szerettem meg a dallamaikat, és a számaikat, így már tűkön ültem mit tudnak kihozni Rev halála után.


Nightmare

Megjelenés dátuma: 2010. július 27.

Kiadó: Warner Bros Records

Stílus: metal

Időtartam: 70:44

Szám: 12

Nos, az album körülményeit fentebb vázoltam, így itt már csak magát az albumot ismertetném, hogy szerintem milyen lett. Rev halála bizonyos ponton megváltoztatta az album hangulatát és zenekari felépítését is, a szövegekről nem is beszélve. A nagyzenekari betétek és kísérletezősebb oldalára már nem is számítottam, pedig örültem volna neki, és több balladára, lassabb hangvétellel rendelkező darabokra számítottam. A tracklistát elnézve a zenekar leghosszabb száma is ezen a korongon van, ráadásul Mike Portnoy is egy remek dobos, szóval valamit bizonyára hatott a csapat zenéjére is a technikája. Ráadásul, ismét producerrel dolgoztak, Mike Elizondoval, aki olyan albumok elkészítésében segédkezett, mint Eminem anyagai, vagy Dr. Dre, Jay-Z, Xzhibit. Noha, ők rapperek így sokan félhettek hogy az album az eddigieknél is jobban a közönséget, a populáris réteget célozza meg, de tanúsíthatom, ez egyáltalán nincs így. A nyitó dal, a klipként is kiadott címadó, a Nightmare olyan dallammal indul, amit a csecsemőknek játszunk le a bölcsőben, mintha egy gyermekaltató lenne, utalva a borítóra, majd pedig beindul a dal. Dobokat tekintve sokkal keményebb, és néhol az ének is átmegy a morcosabb, karcosabb pattogásba. Noha kissé hosszú a szám, a 6 perces darab néhol önismétlésbe fullad, de nem rossz darab. A Danger Line tiszta katonás dobpergéssel nyit, a vége felé pedig zongorás, katonás zárással, sőt még fütyülést is hallunk a háttérbe. A kissé Metallicás beütésű, lassabb, ám balladisztikusnak egyáltalán nem mondható tétel a Buried Alive. Lassan indul, nehezen is jut a fülünkbe, először csak nézünk mi ez, aztán mikor beüt, akkor rájövünk, hogy az album egyik legjobb dala. A menetideje is hasonlít az Unforgivenhez, 6:41 hosszúságban bontják ki a dalt. Az album közepén az első lassú dal, a So Far Away szólal meg, amelynek a szövegét Synester szerezte. A dal akár a Seize The Day második felvonása is lehetne, ugyanis eléggé azt a dalt juttatja az eszünkbe, így ezért már annyira nem tekinthető klasszikusnak, de azért érzelem dús vokál, gitárszóló és szívszaggató szöveg jellemzi. Nem rossz darab. Egy félidő alatt azért leszögezhetjük hogy zeneileg tényleg keményebb, olykor lágyabb is a produkció. Amikor kell, megmutatkozik Portnoy dobtudása, illetve odaver a húroknak Synester is, de ha lassabb tételről van szó, akkor azt is remekül illesztik be. A lassúzás után jön az album legdurvább tétele, a God Hates Us, melyben ismét szerepet kap a hörgés, de ne úgy gondoljátok el mint a Waking The Fallenen. Kissé öblös, mégis karakteres durvulat, mintha a háttérben kisegítő vokált is felfedezhetnénk. Zeneileg szélvész dobok, elvont gitártónus jellemzi a dalt. Remek kis darab, illik az albumhoz és a csapat múltjába. A refrénben igazi öblös hörgés szólal meg, ideje volt már. A következő dal, viszont az album legjobbja számomra, a 7 és fél perces Victim. Lassú gitárakkordozással nyit, és sose szökik fel a sebesség, végig ilyen lassabb, középtempóban halad. Egy igazi ballada, de nem a romantikus fajtából. Az album tempója ezután viszont marad is ilyen, szóval az album sokkal lassabb, melodikusabb, borongósabb, mint az elődjei, de ez teljesen érthető is. Rev örökségének tekinthető Fiction pedig egy igazi búcsúdal. A dalban Rev énekel, illetve végig zongorakíséret hallható benne, a szövege és az énektémái tényleg elég „fikcionáltak”. Noha, sokaknál lehet fura lesz, de egy szép gesztus, hogy Rev utolsó dalát felpakolták az albumra. Az eredeti albumzáró tétele, egy igazi progresszív tétel, a 11 perces Save MeSzószerinti refrén nem kap benne szerepet, tördelt dobok, nyugisabb hangvétel, lassabb témakibontás és többsávú vokál, illetve a dal vége felé tipikus ének alá egyfajta aláfestésként szolgál csak a zene, mint a Dream Theater esetében is. Remek darab. Egy egyedi tétel, mégis jól áll a csapatnak. Akik az iTunes-on rendelték elő az albumot, azoknak még van egy bonus szám, a mindössze 4 perces Lost It All egy lazább, egyszerűbb és ezért is középszerűbb tétel, talán épp ezért is nem került rá a korongra. Aki viszont lemarad róla, az nem sokat veszt, egy teljesen átlagos darab. Ami feltűnhet még az albummal kapcsolatban, hogy nincsenek rajta gitárvirgázások, sőt még szóló se kap benne szerepet (emlékezzünk vissza City Of Evilre, ott minden dalban volt), talán a So Far Away és a Save Me rendelkezik egy hosszabb gitározós résszel. Összességében egy korrekt, jó album született. A csapatról elmondható hogy minden albumuk más és más. Szinte minden albumukon más arcukat mutatták, máshol próbálkoztak, mást csináltak és jól nyúltak az arányokhoz, úgy hogy mégis felismerhető legyen a zenéjük. Mint itt is.

 

8.7/10

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr312358848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

leon_fate (törölt) 2010.10.09. 23:57:33

Bazz, hogy ez a Victim milyen jó szám :D Nekem is nagyon tetszik. Meg az egész kritika :D Legjobb még mindig a Nightmare és a Bat Country. ;) Így tovább Iras :D

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.10.10. 10:40:11

@leon_fate: Próbálkozok :D...igaz néhol már az éveimet marcangolta a post elrendezése :D

°Süti~Tenshi~Amy° 2013.06.01. 17:55:59

*---* nagyon jók *--* A7x foREVer <3