There is a Palace by the Sea

Megosztás

2013.10.24. 18:18

 

"A tenger tajtékzik, háborgóan ostromolja a partokat, a sziklák derék küzdelmet vívnak, de néhány gyengébb társuk sajnos a tengerbe veszik, s ott is nyeli el a mélység örökre. Nincsenek odakint hajók, azok amelyek épp a tengeren utaztak, ők bizonyára isteneikhez imádkoznak, és remélik, hogy újra láthatják még szeretteiket. Mintha maga Ctulhu, a Nagy Öreg kelt fel volna álmából, hogy megküzdjön Poszeidónnal és eldöntsék ki legyen a tenger ura. A tenger tajtékzik, oroszlánként üvölt a hallójárataiba, még akkor is, ha tisztességes távolságban van az őrületes hullámoktól. Azért építette ide a palotáját, mert a kastélya is a víz mellett volt, és a víz nyugalmat adott neki. Ha az ember a végtelen vízfelületre kinéz, és csak a lassan hömpölygő hullámokat nézi, akkor kikapcsolódik. Teljesen. Eggyé válik a természettel, vissza a gyökerekhez, ahol az ösztön uralkodik. Nincsenek érzelmek, nincsenek problémák. Csak a nyugalom. Ráadásul háttal állhat ilyenkor az ajtónak, és így nagyjából az egész világnak, és elég csak a tengert néznie. De most a tenger is érzi, hogy nincs szüksége nyugalomra. Hadd tomboljanak csak a hullámok.

Érzi ezt mindenki. Az önfeledt eufória kora véget ért. Mióta leszállt a hajóról, és belevetette magát a városi forgalomba, érezte, ahogy elkapja a hév, és folyik az árral. Nem csak ő, mindenki. Lila ködben fuldokló városi forgatag, akik telve voltak reménnyel és élettel. Emberek, akik képtelenek gondolkodni, csak érezni akarják azt az érzést, amelyet mindenki más, érezni akarják, hogy most tényleg élnek, a boldogságuknak nincsen határa, az élő Elízium, a végtelen lehetőségek tárháza. A város pedig megengedi, sőt segítő kezet is nyújt ebben, hiszen ebből táplálkozik. Érzelmekből, mint a kín, boldogság, öröm, fájdalom, ez élteti őt, ha már az ő szíve nem doboghat örökre, legalább hadd érezze azt amit mások, még ha csak néhány pillanatra is.

De a lufik egyszer kidurrannak, s szép lassan mindenki érzi, hogy valamilyen téren kimerült. Akár elfogadja, akár pedig megpróbál tovább úszni az árral, és inkább nem gondolni a problémáira, hogy olyanok itt nem lehetnek neki, vagy akár elfedi, de szép lassan rájön, hogy valami kezd véget érni. Hogy pihennie kell. A város felszívta magát, egy időre nem lesz éhes, érezzék hát az emberek, a súlyt. Legyen ez akár boldogság, legyen akár fájdalom, érezzék."

Szép lassan mindenki belenéz a tükörbe, és megkérdezi, ez az amire számított? Azt kapta, amit szeretett volna? Így képzelte el az egészet? Hova tovább? Sokan nyilván nem, mások pedig elégedettek lehetnek magukkal, van akinek a lufi meg már sokkal hamarább kipukkadt, és átélt egy krízist. Mindenkire hatással volt ez az egy hónap, valamilyen téren pedig mindenki mérlegel. Én is ezt teszem. Belenézek a tükörbe, és megkérdezem magamtól, így képzeltem el ezt az egészet, mikor eljöttem? A válasz pedig, hogy igen. S boldog vagyok benne, minden örömöm meglehet, ugyanis élvezem. De talán kicsit letértem az útról, és elindultam egy olyan irányba, amelyben sokkal nehezebb összetartani a szálakat, mind kezdetben. Az embert olykor csak elsodorják magukkal, és akármennyire is erős, valamennyire ő sem állhatja útját a természet erőinek. Ilyenkor pedig a részletek eltűnnek, megbánthatunk másokat, csalódhatnak bennünk, stb. Talán felfogjuk ezt, talán nem, de amíg azt nem mondjuk állj, addig nem feltétlen tűnik fel, csak hogy máshogy ébredünk fel reggel, máshogy néznek ránk az emberek, stb. A katarzis pedig az, amikor ezzel az ember egyszerre szembesül, és akkor a legerősebb védelmi pajzs és fal sem állíthatja meg az embert attól, hogy kvázi a szakadék szélére kerüljön. 

"Utópiák nincsenek. Egy sötét sikátor, mindenütt sötét sikátor marad, és ha elővigyázatosság nélkül lép be az ember oda, könnyen megsérülhet, sőt akár a fogát is ott hagyhatja. Így járt ő is, beleugrott egy sötét sikátorba, úgy, hogy nem gondolt bele nagyjából semmibe. Bűnözők pedig mindenütt vannak, akik nem segíteni fognak, hanem rabolni. Ő is sebesülten mászott ki a sikátorból, és kúszott vissza a palotájába. Bevérezte a padlót, és a kilincset, és fájdalmat érzett, elég mélyet. Tulajdonképpen az agyunk, mindig a legrosszabbra gondol. Félt, hogy elvérzik, félt, hogy elájul, de mikor otthon megnézte és kitisztogatta a sebeket, látta, hogy egyik sem mély vágás, csak az egyik csúszott a felszín alá. Talán nyomuk sem fog maradni, bár még mindig kicsit sajog az egyik bekötött rész. Amiért viszont berohant, talán örökre elveszett, és ezt bánhatja. De hát az ember soha nem mond olyat, hogy soha, a sötétségből is kerülnek elő dolgok néha. De ez mindenképpen egy lökés volt neki, hogy állj.

Utópiák nincsenek. Nézz önmagadba, mert baj van. S tényleg volt. Emlékszik arra a pillanatra, amikor kimossa a sebet, és bekötözi a magát, a gondolataira. Abszolút túlreagálás, és az eddigi tapasztalatainak teljesen ellentmondó következtetések levonása, borúlátó jövőképek, és még sorolhatná. Azóta itt van bent a palotába, kulcsra zárt ajtóval. Hirtelen rájött mennyire fáradt, testileg-lelkileg főként, olyannyira, hogy gondolkozni is képtelen volt. Bár lehet jobban járt, ha nem jártatta az agyát. Elvánszorgott az ágyába a sebeivel és lefeküdt aludni. Újra voltak álmai, amelyek már régóta nincsenek. Kár, hogy ezek rémálmok voltak, fájó képek az esetleges jövőből.

Most pedig itt van, gondolkozik, elemez, hallgatja a tenger robajlását. Kezdi kibogozni a szálakat, rendet teremteni a káoszban, és elrendezni magában, mi is történt azóta, mióta letért az útról. De ez csak lassan megy, ugyanis a düh néha elragadja. Félő, hogy egy jó darabig benne lesz, eltemetve, mélyen, de néha ki fog törni, hiszen nem zabolázhat meg mindent. De próbálgatja megkavarni a fortyogó őslevest, és már látja a problémákat, hol voltak hibalehetőségek, és ő mit követett el személy szerint. Azt is látja, mivel lehetett volna ezt jó útra terelni, vagy kijavítani, ha esetlegesen a sors úgy alakítaná a szálakat. Túlreagált egy csomó dolgot, néhány emberrel úgy viselkedett, ahogyan nem érdemelték meg, és szégyellheti magát, hogy így kellett néhány embernek látnia. Persze, csak olyanok felé tette ezt meg, akik már jártak a palotájának udvarán, sőt van aki bent magában a palotában is. De ezeknek az embereknek a száma nagyon kevés, sőt a kincskereskedőn kívül egyet sem hívott még be az udvarra sem. Csak a kereskedőt, aki miatt betért a sikátorba, és megsérült. De ott bent nem volt kincs, és ezt ő is tudta, de hát ha az ember jólérzi magát, akkor hajlandó kalandozni, akár nagyon bátran is. Nem is akar most egyet sem, nem is fog keresni valószínűleg. De nem tud semmit. A jövő egy hatalmas üres, fekete kép előtte, akár csak a lelkében minden. Nem a sikátor miatt, az egy túlreagált valami volt, amit utólag ő sem ért meg, miért akadt ki ennyire. De mégis valami kisült belőle, valami miatt. Nem tudja mi lesz, és nem tudja, hogy mikorra tudja meg a válaszokat, és azt sem mit csináljon. Csak a dühöt érzi, amely néha magával ragadja. Talán azért mert elvesztette azokat a kapaszkodókat, amelyben eddig kitartott, vagy mert túlságosan is meggondolatlan volt. De tudja ő a választ: beengedett egy olyan embert az udvarába aki kincsek közelében van, és a közös érdeklődési pontok miatt, valamint azért mert, rendkívül jól érezték egymást közösen, nem beszélve arról, hogy ez hosszabb távú közös kincskeresésnek indult. Beengedte, jól érezte magát, és megnyugodott. Hiányzik neki már valaki, akit beengedhet a palotájába, s mivel a kincskereső váratlanul eltűnt, így ő ismét ott maradt az üres palotában kincsek vagy azokkal foglalkozók nélkül. Tudja hova ment a kereső, de ha talán vissza is tér az udvarba, ő már úgyis talált másik helyet, ahol nagyobb profit reményébe vadászhat. Úgysem fog kedves kereskedőnk ott olyan sok időt tölteni, így ő persze, hogy várni fog arra, hogy valakit újra beengedjen az udvarba, akár a palotába. De erre kevés az esély jelenleg. Vagy nem tudja. Jelenleg semmit sem tud, azon kívül, hogy a palotájában fog maradni egy darabig, és saját magával és művészi érdekeltségeivel fog foglalkozni. Minden más a jövő zenéje. A tenger pedig csak tajtékzik, és morajlik." 

Saját életünk elátkozott királyai vagyunk. Ugyanis mindenáron úgy szeretnénk uralkodni, ahogyan az utópiák szólnak, a teljes tökéletesség világában, de erre az életben nincsen lehetőség. Mikor valamiben hibázunk, vagy nem úgy sikerül, ahogyan mi azt szeretnénk, akkor királyok, hóhérok és a nép is egy személyben vagyunk, mert azt szeretnénk, ha valaki elégtételt kapna, akár mi magunk, akár pedig kivont karddal rohannánk mások felé. Pedig az uralkodás hosszútávú folyamat tele hullámvölgyekkel. Az uralkodásnak pedig annyi más aspektusa van, amelyből nem figyelhetünk mindenre. Mi pedig a végletekben gondolkodunk, tényeknek veszünk mindent, amit elénk raknak, pedig annyi lehetőség van az életben, főleg a jelenben. Elátkozott királyok vagyunk, akik felett folyamatosan lebeg saját hóhérunk karja, amelyet szintén mi irányítunk. De még a királyok is félnek, mert ha a királyságok elbuknak, és eluralkodik a káosz, nem marad más csak az interregnum. 

The Shore - The Goldfish reign: Epilogue (Part V)

Megosztás

2013.08.24. 19:24

 

A nap sugarai még mindig erősen visszaverték aranyló színüket az ezüstösen csillogó hajón, amelyre csak rákontrázott a tiszta tengervíz türkizben pompázó hullámai. A távolban már látható a nyüzsgő kikötő, mely lustán pöfékeli magából a füstöt, mint egy nyugdíjas korú vénember szivarjából érkező komótos füstpamacs. Akár az öregember a parton, amikor nyugodtan szívta cigarettáját, mintha az lenne a legtermészetesebb az életében, hogy egy parton ücsörög, egymagában, koszos, rongyos ruhában. Messziről látni embereket, akik pakolják a kiérkező árut, részeg matrózokat, akik arra kapható lányokat kergetnek, vagy éppen úrihölgyekkel próbálnak szóba elegyedni, akik pironkodva tátják o alakúra a szájukat az elhangzott szavak hallatán. Úriemberek nézik az áruikat, a kereskedelem szárnyal, míg hintón utazó polgárok néznek le a kikötőben szorgoskodó munkásokra. Hát mégis csak ideért. Hamarosan, szinte sokkal hamarább mint gondolta - pedig, nem volt hosszabb az út, csak az idő relatív -, már ő is a parton lépdel majd, és egy hintón utazik majd az új palotája felé. Távcsővel kémlelte a messzeséget, élvezte a percnyi nyugalmat.

Az elmúlt időszak rendkívül zsúfolt, idegesítő és valamilyen téren izgalmas volt. Bár néha a sok idegeskedés többet kivett belőle, mint azt szerette volna. Az utazása nyugodtan telt, szinte végig a szobájában és a tatján volt, egyszer sem merült el a tengerben, sem kincseket nem keresett magának. Amikor éppen nem olvasott, vagy relaxált akkor az aranyhalat nézegette, gondtalanul, ahogyan fel-alá úszkál a kis akváriumban, ami számára mindig új. Hiszen az aranyhalak emlékezete rövidtávú, egyes feltételezések szerint pusztán 30 másodpercre elegendő. Nem lenne ez áldás valamilyen téren az emberek számára? Egész nyáron nem foglalkozott sem az emlékekkel, sem pedig a teátrálissággal, sőt mi több, örült, hogy maga mögött tudhatta a régi várát, amelyet egy ódon, romos kis porfészekből emelt eklektikus várrá, egy kisebbfajta erődítménnyé. A saját erődítményévé. Örült, hogy elmehetett, mert belegondolt, hogy mennyire elfáradt már. Elfáradt a zárt lehetőségek okozta tudatalatti frusztrációban, és elfáradt abban, hogy töviről-hegyire ismerte már a várat, és minden lakóját. Az emberek egy idő után majdhogynem unalmassá válnak az ember számára, főleg, ha nem a legfontosabbak közül kerülnek azok ki. Unalmassá válnak, az egyes rigolyáik pedig már-már elviselhetetlenné, így válhatnak az egykor legszorosabb barátságok könnyen enyhe ellenségességé. Erre csak akkor jött rá, mikor elindult a hajóval. Mikor ott volt a nyílt tengeren, delfinek és cápák között siklott a verőfényes napsütésben, és tudta, hogy egy új világ felé utazik, ahol a mindennapos szereplői életének, már csak epizódszereplők lesznek majd. Persze, nem mindenki, de egyes epizódszereplővé való degradálás éppen elég, már-már megváltást jelentett a számára. S erre nem jön rá az ember, addig amíg visszafordíthatatlanul is nem távolodik el jelenének forrásától, és a jövő nem oázisként tűnik fel a szomjúságtól hallucináló ember számára. Akkor jön erre rá, amikor már az biztos lábakon áll, és messziről is tudja az ember, hogy hamarosan ihat egyet a friss, hűsítő vízből. 

Talán ezért is volt ilyen lusta. Az ember teljesítőképessége végtelen, mondhatnánk exponenciálisan képes tágulni, ha a megfelelő motiváció és ambíció mellett a tűréshatárba kerülő problémák nüanszinyak nem számítanak a cél érdekében. Mikor pedig az ember megpihen, és tudja, hogy a tűréshatárának raktárát muszáj kiürítenie, rájön, hogy mennyire elfáradt. Ilyenkor jön el az édes nihil, a semmittevésnek az a formája, amikor az ember nem próbál javítani magán, nem végez önismereti tréningeket önmagán, hanem pusztán élvezi a jól megérdemelt, saját maga által kiszabott személyes szabadságot. Nem csak ő érezte, rengetegen ebben a cipőben jártak, s bár némelyek számára ez egyet jelentett a magánnyal, de ő a legnagyobb örömben sütkéreztem ebben a helyzetben, s segédkezett ha kellett a hajó legénységének. 

Persze, a búcsú nem végleges, és olykor a volt társak hiánya mardosni fogja az ember szívét, az ember tudja, hogy minden átmeneti. Néhányan megmaradnak az epizódszereplők körében, egyesek speciális epizódszereplők lesznek csak az ember életében, de ő nem bánná most még ezt sem. Kell egy kis idő ahhoz, hogy egyes régi sebek és vágások behegedjenek, hisz az optimista emberek idővel csak a szépre emlékeznek, de egy idő után ami sok, az sok. Néhány ember már most hiányzik neki, néhány emberrel azóta lett jobb kapcsolatban, hogy a elbúcsúzott. De neki most a jövőre kellett gondolni, arra, hogy az új palotába meghívjon embereket, és ott teremtse meg a tökéletes egzisztenciát. Éppen ezért nehéz volt a váltás. Mikor meglátta az első halászhajókat, és nyaralókat, akik nyáron messze kihajóznak a tengerre és ott töltik el a jól megérdemelt szabadidejüket furcsán érezte magát. Számára még mindig a "múlt" emberei élveztek prioritást, még az ő alakjuk és hangjuk élt benne erősen, és furcsán esett mindenféle kommunikáció. Időbe telt, mire elszakadt a régi világától lelkileg, és szívét-lelkét az újnak nyitotta ki. De eközben az átvezető jött rá a legfontosabbra: a régi várához biztos, hogy vissza fog térni. Ha látogatóként is, de vissza fog térni, és törődni fog a sorsokkal, amelyeket megismert, és ápolni fog minden valamire való kapcsolatot, még ha ezek a kapcsolatok csak jól kidolgozott mellékszerepek is lesznek. Persze, nem párhuzamosan a palotájából. Most már végérvényesen magába szippantotta a kikötő látványa, a nyaraló turisták fecsegése és a pillanat, amikor kilép a partra, lepakolja a cuccát, és elkezdődik az új élete a palotájában. Idővel visszatér. Hülyén érzi magát ezek miatt a gondolatok miatt, de már tudja mi a prioritás, és mi élvez csak pusztán szabadidőt. Nem tudja pontosabban megfogalmazni, úgy, hogy ne tűnjön kegyetlennek, vagy hogy mások azt higgyék, végleg el akarta szakítani magát a várától és sosem visszanézni. Egy percig nem akart magára hagyni senkit sem. Csak a prioritások átrendeződtek. És ehhez szükséges volt ez a hajó út, valamint a nyugalom és a pihenés. Hogy erre rájöjjön. 

Éppen ezért ideje kiengedni az aranyhalat, aki most is fel-alá úszkál csendesen és nyugodtan az akváriumában. Igazából minden haszonállat vagy kiskedvenc rabja az embernek, csak azok nem akik a vadonban vagy a tengerben élnek. Végtelen lehetőségek, nem pedig egy pár literes akvárium, vagy néhány négyzetméteres ketrec, amelyet hiába tömnek ki mindenféle autentikus maszlaggal, mint mondjuk fák, kövek, vízi növények, a ketrec akkor is ketrec marad, és az állat nem szabad. Hiszen a kutyák sem mehetnek el a gazdájuk nélkül az udvaron kívül az útra, nemdebár? Akármennyire is kényeztetjük őket, a házunkba engedjük, szeretnek minket, akkor sem engedjük el őket az útra, ha a kocsival beállunk. Mert féltjük őket. Ez is igaz, de nekik az legalább új helyszín, új szagok, új képek, nem az eddig megszokottak. Mi is erre vágyunk mindig. Ha egy helyszínen túl sok időt töltünk, mi is vágyunk az új ingerekre. Pedig mi szabadok vagyunk elvileg. De mégis rabságba taszítjuk magunkat a kérlelhetetlen ingerigényünk miatt. Erre vágyott ő is. Ezért örül annak, hogy megpillantotta a kikötőt. 

Bemegy a kabinjába, és megfogja az akváriumot, ahol az aranyhal gyorsan körkörösen úszik. Mintha menekülni tudna. Nem tudja, hogy nem a tepsiben hanem a nyílt tengerbe kerül, ahol szabad lesz. Kimegy a verőfényes napsütésben úszó tattra, és a gömb alakú tárolóegységet a víz fölé emeli. "De fogsz hiányozni istenem!" - gondolja. Ez volt az ő külön kincse. Ott volt előtte, és más kincseket keresett a susnyásban. Bár, tudta ő, hogy kincset talált, talán ezért nem is ment el vadászni. Nem pedig a lustaság miatt, vagy abban, mert tudta, hogy a víz alatt csekély esélye van értékes kincsre lelni, mint az új palotájában. De hiányozni fog neki akkor is, de muszáj elengednie. Mosolyog egyet, egy puszit nyom az akváriumra és kiönti az aranyhalat. Kiönti, nézi ahogyan az tátogva a hirtelen oxigénhiánytól le nem esik a hajó oldalán, és hamarosan egy csendes kis csobbanással el nem merül új világában, új szabad világában, ahol nincs többé fal, nincs többé megkötés, hanem a végtelen lehetőségek tárháza. Ahogyan számára is ezzel kecsegtet ez az új világ. Az aranyhal uralma véget ért. Nagyon reméli, hogy még fogja látni ezt az aranyhalat. Hiszen egy kincset nem felejt el az ember, akármennyire is képes elvegyülni a tömegben, vagy pedig az arany is megviláglik a föld alatt vagy a zöld dudvában. Az aranyhal uralma véget ért...

De az ő új, nagyobb királysága még csak most kezdődik el. A királyság, ahol az elmúlt 5 év tapasztalatait kamatoztathatja, egy új magasság, ahol minden eddigi problémáját, örömét, szenvedését és szeretetét kamatoztathatni tudja, hogy végre olyan emberré váljon, akit mindig is tudott, hogy lehetne, vagy hogy lenne. Most olyan lesz. Nem lehet, meg majd, hanem olyan LESZ...

A hajó kürtje eközben bömbölve adta a tudtára, hogy a kikötés elkezdődik, a hajó hamarosan megáll és indul a partraszállás. 

 

Sinclair McKay - A Bletchley Park titkos élete

Megosztás

2013.08.08. 12:13

Sinclair McKay – A Bletchley Park titkos élete

 

259976_galeria_sinclair_mckay_a_bletchley_park_titkos_elete.jpgA titoktartás mindig is az emberiség történelméhez tartozott. Hiszen a tudás hatalom, amivel nem szabad kérkedni. Hiába a 18. századtól elharapózó szólásszabadság, és demokrácia, a kormányok az igazi okokat és a nagy horderejű döntéseket, mozgatórugókat sohasem tárták a köznép számára. Talán mert az igazság fáj, vagy éppen féltek a reakciótól? Kitudja. De így volt ez mindig, ahogyan a második világháborúban is. Amit tanulunk, vagy ahogyan tanuljuk természetesen jórészt igazak, de a teljes valóságot nem fedik, és talán sohasem fogunk mindent megtudni a világháborúról sem. Egészen az 1970-es évekig például az átlagember semmit nem tudott a Bletchley Parkról és annak munkájáról. Sinclair McKay könyve az ő történetüket mutatja be. 

A könyv egyébként külföldön 2010-ben jelent meg, The Secret Life of Bletchley Park címen az Autumn könyvkiadó jóvoltából, míg a magyar folytatásra 2013-ban került sor a GABO kiadó gondozásában. A fordítást Bihari György végezte, így senkinek nem kell meglepődnie azon, hogy igényes munkával van dolgunk. A könyv egyébként, hogy leszögezzem, prózában írt dokumentumregény, de akár történelemkönyv is lehet, de a száraz, tényszerű elmesélés helyét inkább a sziporkázó prózai hangnem uralja, így unalomról szó sincs abban a 290 oldalban, amit az olvasással fogunk eltölteni. Akiket érdekel a téma, azok számára kötelező anyag, míg másoknak is érdekes lehet a számítástechnikával, szociológiával és történelemmel is foglalkozó anyag. 

Mivel a kiadás nem egy regény, így kimondott történetről nem beszélnék, de azért, mint a fülszöveg is írja, az egész Bletchley Park életéről szó esik, kezdve az alakulástól, a háborún át, a viszontagságokon és a mindennapokon át a Hidegháborúig, sőt még a jelenkor is benne van. A csaknem 30 fejezet ráadásul jól elosztott, rövid fejezeteken át mutatja be a mindennapi életet, kiegészítve azt mindenféle szükséges információval és interjúkkal, napló-és könyvrészletekkel – akiket esetleg további irodalom is érdekelne, részletes bibliográfia található a könyv hátulján. Külön pont, hogy van benne tartalomjegyzék, így nem kell keresgélni.

300px-BletchleyPark_MainBuilding1.JPGViszont a könyv nem feltétlen kronologikus sorrendben halad – legalábbis, nem mindig – így néha csapongani fogunk a különböző időpontokban és témák között, ez kicsit zavaró lehet, de ez a könyv egy rendkívül igényesen, és tisztelettel megszerkesztett alkotás lett. Ugyanis érződik a lapokon, hogy csodálja az író azokat, akik ott dolgoztak és a kódfejtő tevékenységüket, akik között tényleg a társadalom széles palettája mozgott. Nyelvészek, matematikusok, mérnökök, klasszika-filológusok, szociológusok, arisztokraták, a nőkön át a gyerekekig, katonák és melegek is. De nem elfogult, sokszor helyet hagy a kritikának, valamint az ellenvéleményeket is felvonultatja, így nem csap át egy patriotizmussal átitatott felsőbbrendű bemutatóvá, amelyben a briteket magasabb rendűnek titulálná, mint bárki mást a világon. Mi is úgy érezzük, hogy büszkék lehetünk ezekre az emberekre, és hogy hatalmas dolog, amit műveltek, ráadásul közelebb kerülünk egy korhoz is, amelyről sem a történelemkönyvek, sem pedig az ezzel foglalkozó dokumentumfilmek nem foglalkoznak kellő részletességgel. Akad benne szép számmal intertextualitás is, így egy csomó regényre, filmre hivatkoznak, sőt egyes híres emberek például ott dolgoztak, és később innen kaptak ihletet például James Bond karakterére. Szemtanúi lehetünk a kultúra szárnyalásának, és ez egyfajta optimizmussal tölti el a művészlelket, hogy akármennyire is próbálja a társadalom néha elnyomni az ő érdemeit, azok mégis kivirágoznak és szükség van rá. Ráadásul az adott történelmi érzelmeket is remekül leképezte az író, ugyanis a könyv vége szinte számunkra is fájdalmas, az a keserédes hangulat, amellyel a háború végeztével emberek tízezrei kezdik el ténylegesen az életüket. Sőt, olykor mi is úgy érezzük, hogy ott vagyunk és fejtjük az Enigma által kódolt üzeneteket. Átérezzük a háború borzalmait is, hiszen az ő közbenjárásukra sokszor ezrek haltak meg, vagy éppen milliók menekültek meg, míg megint mások szenvedtek a hatalmas teher okozta döntéskényszer miatt.

Többet nem is írnék nagyon a könyvről, akit érdekel a kor és a téma, azok tegyenek vele egy próbát, mert nem fogják megbánni. Szinte mindenre kiterjed az ételen át, a munkáig és a szórakozásig, nem beszélve a technikai leírásokról és a magasabb fokú összefüggésekről. Mi több, minden oldal véleményét megismerteti velünk az író, szóval nem vádolhatjuk elfogultsággal, esetleg túlzott patriotizmussal. Nem beszélve arról, hogy a könyv elolvasása után elhatározzuk, ha Angliában járunk, felkeressük mi is a múzeumként funkcionáló Bletchley Parkot, és utána olvasunk Alan Turingnak, Gordon Welchmannak és a többi vezetőnek, akik hozzájárultak a Park sikeréhez. Ráadásul érdekes pluszt is adhat ez a könyv a sorsban hívők számára. Ugyanis a könyv lapjain az örök optimizmus mellett szinte észrevétlenül, de a gondolatainkba férkőzik az, hogy megannyi véletlen és szerencse kellett ahhoz, hogy a Bletchley Park titka sose derüljön ki az ellenség számára. Ha tényleg nem lenne Isten, akkor mivel magyarázható az, hogy ők szinte minden akadályt sikeresen legyőztek a háború alatt, és talán tényleg több millió ember életét mentették meg? 

 

8/10

A kötetért köszönet a Kiadónak!

The Shore - The anchor is out, we're on the Seven Seas (Part IV)

Megosztás

2013.06.25. 12:03

Kedves Nona!

A nap ragyogóan süt a tiszta tengerre, mikor ezeket a sorokat elkezdem írni neked. A pennám serceg, mint a fehér lován ülő herceg, és az idő csak halad tova, észre se veszem ahogy elsuhan kitudja hova. Már nem látom a partot, és az ódon falú várat sem. Szinte észre sem vettem, mikor tűnt el a szemem elől a gyönyörű látvány, amely eddig elkísért. Pedig, olyan túl sok dolgom nem volt, pusztán meredtem a tengerre, és a gondolataim kalandoztak. Most már ha akarom sem tudnék visszamenni, ugyanis az utolsó kötelet is felhúztuk, és most már végérvényesen a tengeren vagyunk. A szélirány miatt megfordulni sem nagyon tudnánk, így most már csak egy irány van, mégpedig az új lakhelyem, s egyben a hozzád vezető út. Hamarosan találkozunk. De még ez messze van, még van egy találkozóm a kristálytiszta tengerrel. 

Elég gyorsan telik az idő, még itt a hajón is, pedig hogy őszinte legyek semmi érdemlegeset nem csináltam eddig. A hajó köteleivel és vasmacskáival foglalkoztam, hogy minden a rendben legyen, de mikor az utolsót is felengedtük, nem éreztem azt a katarzist, amit kellett volna. Sőt, most hogy itt ringatózok a tengeren, szélcsendben, még örülök is hogy vége. Belegondolva, hogy lesznek emberek, akiket nem kell mindennap látnom, csupán néha, vagy akár soha többé akár, leszakadt egy lánc és úgy érzem örülök. Persze, nem mindenkinél olyan jó ez az elválás, de jelenleg úgy gondolom jó, hogy lesz egy kis szünet. Nem hazudok, jó dolog, hogy van akit nem kell már látnom. Egy-két ilyen embertől már meg is szabadultam. Új emberekre vágyom, hogy őszinte legyek, másféle mentalitásra, vagy szimplán csak másokra, más arcokra. Remélem ezt megkapom. Bár néha össze vagyok zavarodva, mert nem tudom mit kellene nekem. 

Azért nem hagytam fel a kincsvadászattal sem, bár itt elég mély a tenger, és hogy őszinte legyek nem is fogok alámerülni nagyon. Akadnak kis rajban halak, és kisebb-nagyobbacska állatok is, kisebb cápák, polipok, egyszóval gyönyörű a tengeri élővilág, és bizonyára sok kincset is rejt a hajóm alatt a sötét, tengeri mélység, de annyira nem érdekel. Ha valamit a felszínen megpillantanék, a tengeri üledékben akkor kifognám, de nem térképezem fel a környéket. Jó itt a hajón. Kincsek várnak majd rám a szárazföldön. Persze, néha kivetem a hálómat, és úszok is egyet, de semmi komolyabb. Sőt, képzeld, fogtam egy aranyhalat még az első napon mikor kihajóztunk, és a legénység rákra vágyott. Mikor kifogtuk vissza akartam rögtön dobni, hogy nem fogom ketrecbe zárni akkor, mikor éppen körülötte van a szabadság és az élete, de meggondoltam magam. Nem tudom mit tegyek vele, vissza hajítsam-e, vagy hagyjam bezárva. Itt legalább van esélyem arra, hogy jót tegyek vele, a palotában pedig max egy kis akváriumban lesz, amelyet nem is mindig tudok gondozni. Úgy érzem vissza fogom engedni a tengerbe. Ez a helyes, nemdebár?

Tudom, te máshogy gondolod, és hiszek neked, de én köztes megoldást találtam. "Nekik aludniuk kell, nekem viszont táncolnom". Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy ezek alapján kell élni? Nem azt mondom, hogy mindig maximális égő fokon kell égni, de minden alkalmat meg kell ragadni mind a boldogságra, mind pedig a lehetőségekre. Mint az öregemberes metafora, az előző levelemben. 

Viszont, mostanában elhanyagoltam a művészeti hajlamomat is. Ne korholj, látom az arcodat. De muszáj volt most egy kicsit pihennem. De majd most visszatérek rá, lehet kicsit be is zárkózok. Van egy tökjó ötletem, amit szeretnék megvalósítani, neked tetszene az ötlet. Nem árulok el róla sokat, de egy lélektani novellában gondolkodtam, amely választ adna néhány égető kérdésre, valamint összegezné a bennem kialakult ars poeticát. Természetesen még van egy csomó bepótolni valóm is, de erről most nem írnék neked. Ez leginkább téged nem izgat. 

Keveset írok most neked, de gondoltam ezeket muszáj papírra vetnem. Még csak most kezdődik a hajó utam szinte, szóval nem hinném, hogy a beköltözés előtt újra írnék neked. De további minden jót. Mint minden mást, ezt is majd megoldom. 

The road so far...

Megosztás

2013.05.26. 18:19

Ez a bejegyzés az eddigi személyes bejegyzéseim címeit gyűjti össze, aki esetleg olvasta volna mindet, azoknak egyfajta nosztalgiát is nyújthat, ha utánakeresnek mondjuk az elmúlt két évben íródott irományoknak, de nem ajánlom. Ezt leginkább csak magamnak hoztam létre, hogy lássam, hány ilyen post íródott, és azok hány részre oszthatóak. Aki akarja a személyes címszó alatt kikeresheti az adott bejegyzéseket. Tudjátok, az évadbontások szerint. 

I. Évad:
1. Bevezetés
2. The Stone will not tell all tales My Child
3. My Child, how many tales you have been told about the life?
4. Ohh Stone, why is the world changing (Part I)
5. Nothing will always be the same My Child...Everything have passed away...Once(PartII)
6. No Stone, sometimes the title cannot describe what you feel
7. It begins with an overture... (Part I)
8. ...And finish with a grand finale (Part II)
9. Same shit...Different year (?)
10. Do you think Stone our praying will be heard one day?
11. Shall we celebrate this Stone, won't it?
12. Everything cannot be changed at the same time My Child (Part II)
13. Something has gone...Something has come (Part III)
14. There is no other place like home My Child...If you know where is your home
15. Like Heaven in Hell's masquerade
16. I hope Stone, the happiness will visit you one day
17. We have to say goodbye for a while My Child

II. Évad:
1. When forgivness is fullfield, redemption will come
2. The Soul cannot be seen in our eyes, My Child (Part I)
3. But Stone, the mirror will not reveal who we are (Part II)
4. I need you...to be a better man
5. The road is haunted by ghosts, Stone
6. We have drown into the questions of torrent rain, My Child
7. ...And it's done

III. Évad/1. rész:
1. I have returned Stone to say: "New life has begun"
2. You can bath in the light My Child, but the shadows will sometimes embrace you

III. Évad/2. rész:
1. Let's make your dreams come true, Stone
2. Windows protect you from reality, My Child
3. Egy kéjlakban van uram, itt semmi szükség a modorára
4. Life is moving, but sometimes we have to stop
5. "There is a time, when you need to decide"
6. The words are kept unspoken, so the heart lying still closed, My Child
7. Summa Summarum 2012
8. The Shore - Prologue (Part I)
9. The Shore - It snows in Hell (Part II)
10. The Power of true Self is the unbreakable chain of Mankind's heritage
11. The Shore - Set Sail (Part III)
(12. The road so far...)

 

süti beállítások módosítása