"The border has stepped over My Child, so I must say goodbye and farewell" - Stone

Megosztás

2014.07.09. 21:02

"Gazdagnak lenni azt jelenti, hogy emlékszel még első kincsként őrzött filléredre." (Tuomas Holopainen: Lifetime of Adventure)
 "Ez a melódia jutott eszébe akkor, amikor bezárta a vasból készült, gondosan megmunkált kaput, s az arany bevonattal elkészült ezüstkulcsot a zsebe mélyére csúsztatta. Egy utolsó pillantást még vetett a kitakarított, tatarozott épületre, de csak egy amolyan nosztalgiaszerűt, hiszen az elmúlt évét mégiscsak itt töltötte. Majd egy kicsiny félmosolyra görbítette a száját, és hátat fordított a palotának, amely gótikus fennhanggal magasodott fölé. Hamarosan visszatér ide, de most visszatér a hajójára és nyári pihenését fogja eltölteni. Valahol a szíve mélyén valami más is motoszkált benne, de még akkor nem tudta, hogy pontosan mit és hogyan érez. Csak azt, hogy valami mélyen megbújik benne, mint egy kis láng a viharos éjszakában pislákol, de el nem aluszik. A szél csörgésétől ide-oda hánykolódik, s olykor nem látszódik, de attól még érződik enyhe melege, amely ha elcsendesül az orkán, felerősödik. Fáradtan, mégis emlékekkel ittasan, reményekkel vagy éppen várakozásokkal telve baktatott még akkor a kikötő felé, s régi robosztus várára gondolt. Fura, hogy mostanában egyre többször kúszott elő homloklebenyébe a régi vára, nem beszélve a jövőjéről, múltjáról és megannyi furcsa érzésről. Nem tudta mi volt ez, de most már kapizsgálja a választ. Sőt egyenesen tudja.

Megannyi kidobott papírhalom magasodik felette, ahogyan próbálta összeszedni gondolatait, s ezeket a sorokat a naplójába leírni, amely csaknem négy éve elkíséri őt. Elhanyagolt, poros, koszos példány volt, tarthatta volna sokkal rendezettebb körülmények között is, nem beszélve arról, hogy sokkal rendszeresebben is vezethette volna. Az elején még szép, kronológiai sorrendben történő időrendi bejegyzések, sorok, látszik, hogy sokat foglalkozott vele. De az egy más világ volt, a sötétség korszaka, amely egyfajta ömlengő terápiás célt szolgált számára, megspékelve a szakmaibb dolgokkal is, amelyben szép lassan fejlődött. Nyomorult, szánalmas próbálkozása volt ez annak, hogy mindig is erős egocentrizmusát - amelyben még akkor nem alakult ki a kellő önkritikai érzék és a dolgok objektív felfogása, valamint az, hogy néha ő maga is lehet hibás - legitimizálja valamivel. Be kell ezt vallani, hiszen néha beleolvasott a régi, naplója számára aranykornak nevezhető bejegyzésekbe és néha hányingert kapott amit látott. Persze ezek csak a saját dolgai, amit a köz számára csinált, azok bár kezdetben kiforratlanok, de évről-évre egyre jobb lett. Mondjuk rájuk férne egy erős korrektúra, vagy ha úgy tetszik remasterizálás, de "fakad víz, ha Isten is akarja" (mondás Stephen King - Setét Torony sorozatában). Elkalandozott. Megint. De mintha ahogyan elindult volna a "fény" felé, úgy lett volna egyre kevesebb ideje a naplójával foglalkozni, minden téren, s mintha a legvégén már csak a fájdalmak és negatív gondolatok helye lett volna, mintha az öröm ragyogásai erre a helyre nem juthattak volna el, pusztán gyenge pislákolásai a balga reményeknek, amelyek közül végül egy sem valósult meg. Mintha a napló fertőzte volna meg ezeket a gondolatokat, s úgy távolodott tőle tudata alatt. Butaság, merő szemfényvesztés és művészi célú belemagyarázás az egész, mintha a semmiről kellene egzisztencialista esszét írni, megmagyarázva ezzel a nihil lubickolását a lét örökkévalóságában. Elhanyagolta ezt és kész. Nem volt rá ideje, baja volt már magával a napló fizikai minőségével és még sorolhatná. Ezért szánta el magát erre a lépésre.

Egy szép, csodálatosan napsütéses délutánon, mikor az aranyló bársonylepedő melegítő takaróként vonja be a fagyos szívek végeérhetetlen csúcsait, melyben még az olvadás reménye is fennáll, vagy aranyfelhőbe burkolja a szerelmesek rózsaszín felhőjét ezzel adva már-már mennyei színezetet a kémia ezen csodájának. Az ő érzései bár feleennyire sem voltak magasztosak, jelenleg akkor a szürke hétköznapokat ölelte meg, s ez az ölelés számára most a legnagyobb jutalmat hordozta magában. Lóbalzsamként vonta be a fáradt izmokat, amely neki jelenleg a "polgárlétként" aposztrofált státuszt jelentette. Érezte, ahogyan a keményen megdolgoztatott izmok és inak szép lassan meglazulnak, s mint hajóskötél ereszkednek le, hogy újra be lehessen csomózni őket, vagy éppen ismét dolgozni velük. Mert bár egy kifáradt hátasló is halad előre, nem mindegy, hogy milyen gyorsan, vagy milyen minőséggel. Ott feküdt ő is a nap alatt, D-vitamint adó napfénnyel sugarazva be testét, s miközben egy könyvet olvasott, eszébe ötlött, hogy régóta dédelgetett, elhanyagolt naplóját még egyszer megszólítja, egy utolsó, Haláltáncba hívó, örökkévaló requiemre és elengedi. Hiszen már régóta ez lenne a helyes döntés, a megsárgult, fekete fedőlappal rendelkező napló nyűg volt már számára, de annyira hozzánőtt és annyira ragaszkodott hozzá, hogy eddig nem tette meg. Hitt abban, hogy még egyszer beindulhat, ismét régi fényében tündökölhet, sőt mi több, még jobb lehet, mint a négy év alatt bármikor...de ez már nem az a napló lesz. Valahol mélyen tudta, hogy ez már nem történhet meg, de nehéz elengedni, bevallani, hogy kicsúszott itt a kezéből a gyeplő és csak egyre kevesebb felülettel képes még tartani a kezében a megmaradt bőrszíjat. Máshol is van ilyenje, de azért még ott tartja magát. 

Egy átlag, normális gondolkodású ember ezt a döntést, hogy régi naplóját nyugdíjazza és hagyja pihenni, hogy majd később visszanézzen rá, mint lezárt ciklusként, amely összefoglalja életének négy évét - még ha csak foghíjasan is - és újat kezd, egyszerűen magyarázná. Csak annyit mondana rá, hogy így sokkal egyszerűbb fejlődnie, az ihlet ismét elkaphatja, sőt mi több, a köz számára írt bejegyzéseit akár mások is olvashatják, hiszen most már egy konzisztensebb, érettebb stílusban fogalmazza meg véleményét, nem beszélve, hogy egy teljesen új helyen adhatja elő azt. De mivel a művész életének minden aspektusára talál ideológiai magyarázatot, így ő maga is megtalálta arra a ki nem mondott kérdésre a választ, amit már a kapu bezárása után érzett. Hirtelen megvilágosodott előtte az elmúlt időszak is, ahol már egy progresszívabb, elfogadóbb, kiegyensúlyozottabb, kevésbé impulzív ember volt, melyben egyre jobban elhatalmasodott a belenyugvó fáradtság, és a pihenés utáni vágy. Megvilágosodott előtte az elmúlt kvázi "sikertelen, céltalanul bolyongó" időszak és hirtelen más megvilágításba került az összkép. Elért egy határt, amelyet nem vett észre. Hiszen az országhatárokat is ki venné észre, ha nem emlékeztetnének minket táblák, őrbódék vagy éppen határátkelők? Ha a civilizáció előtti emberiséget nézzük, akkor nem voltak határok, mi magunk találtuk ki, hogy a magántulajdonunkat megvédhessük másoktól. Így, várható volt, hogy a lelkének, önmaga fejlődésének határát sem észlelte rögtön, s amíg ott toporgunk egy új korszak hajnalán, persze, hogy nem vagyunk képesek előrébb haladni. Ő sem tudott, s a régi énjével szerette volna megoldani azokat az új helyzeteket, amiket már csak ezzel a jelenleg tökéletes ozmózisban összeforrt lelkével tudott volna normálisan. Nem tudja pontosan, hogy mit is jelent most ez a határátlépés, vagy hogy milyen hatásai lesznek, de ennek ékes bizonyítéka, hogy a régi "csökevényt" rögtön elhagyja, s ami legjobban a limesen túli földekre emlékezteti azt bezárja és egy teljesen új, tiszta lappal kezd. Amelyben visszatérnek részek a korábbi naplóból, de megpróbálja különválasztani a köz és magántémákat, nem beszélve arról, hogy az új terület adta lehetőségeket az újonnan felfedezett kettősséggel fogja megoldani. 

S a palotába már így fog visszatérni. A hajón töltött idő elég lesz arra, hogy kipihenhesse az elmúlt időszakot és újult erővel vághasson bele a jövő nehezedő, de annál több örömmel és kihívással kecsegtető feladataiba. Az elmúlt év megedzette a személyiségét, több erőt vett ki belőle, de néha sokkal többet adott neki, mint az elmúlt időszakok. Ez pedig összeforrasztja a különálló darabokat egy hatalmas, eklektikus egésszé, amelyet úgy érez, most összeállt és új területekre vezeti. Hogy ebből mi lesz, az már egy másik napló feladata lesz elmesélni. 

Ennek a története ezennel lezárult. Az utolsó tollvonás ezennel befejeződik, s ez a tinta örökre száradni fog most már az utolsó teleírt lapon. 

Vége."

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék elköszönni az IrasLand blog.hu-s kivetülésétől, és az Irasalgor.blog.hu-tól, valamint az utóbbi években hanyagolt My Childtől és Stone-tól, akiket ha újraélesztenék, akkor az azt jelentené, hogy mégsem tudtam elengedni teljesen ezt a blogot, sőt ami azt illeti az elmúlt négy évből is maradna ott egy csipetnyi maradvány. Az irasalgor.blog.hu egy hét híján 4 évig futott, s töltötte ki sokszor mindennapjaimat és szabadidőm egy részét. 2010. július 16.-án töltöttem fel az első bejegyzést "Bevezetés" címmel s az elmúlt 4 évben 126 bejegyzést publikáltam ide. A kezdeti bejegyzéseket visszaolvasva, nos a személyesebb hangvételű bejegyzések csaknem 100%-át törölni lehetne úgy az első 1,5 évet bezárólag, míg a kritikákra is ráférne egy erőteljes korrektúra és újraírás. De nem bántom őket, a személyeseket biztos hogy nem, míg a kritikákat lehet átmentem az új webhelyemre felújított, átírt, "modernebb" változatban. De ez még a jövő zenéje. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen folytatni/újrakezdem a blogolás intézményét, és ha lehet nem fél-1 éves megszakításokkal hanem folyamatosan új tartalmakkal - amire valljuk be, előre betárazva rengeteg lehetőségem lesz, még akkor is, ha nem folytatnám tovább az előre megírt kritikák készítését -, valamint elmélkedésekkel a világ dolgairól változatos, pillanatnyilag foglakoztatott témákban. Nem követem el még egyszer azt a hibát viszont, hogy személyes hangvételű és kritikai bejegyzéseket egy oldalra tegyek, így a "napló" tulajdonképpeni részének új helye is valószínűleg egy másik oldal lesz. Remélem a következő kivetülések sikeresek lesznek, sikeresebbek mint ez, bár erre sem panaszkodom, hiszen tekintve a bejegyzések számát összesen 22938 látogatott el ide, amely bár tekintve, hogy 4 év alatt kb. 16 ember/napot jelent, a 4 év alatt összesen 2 év ha volt aktív. Mást nem szeretnék mondani, köszönöm mindenkinek aki olvasott, aki támogatott, aki kitett a saját oldalára, aki kritizált, mert ha csak kicsit is, ők mind hozzátettek ahhoz, aki most ezeket a sorokat írja, és arra vár, hogy újra belelendüljön a mókába, hiszen a határt jelentő vonalat átlépte, és megannyi új kaland vár rá. Akik hiányolnak más közösségi portálokon, azoknak jelentem, hogy nyári pihenésemet töltöm, ami július 24.-éig tart, utána már mindenkit ismét boldogítani fogok legnagyobb örömükre/bánatukra. 

Búcsúzóul pedig Tuomas Holopainen szólóalbumán lévő "The Last Sled" című szám sorait tartom idevalónak:

"Viszlát White Agony Creek,
Viszlát négy* hosszú év
E szán tartalmát el nem hagyhatod
Hisz egy nap visszatérek hozzád

Dolgok, miket elvesztettünk
Dolgok, miket meg nem oszthattunk
Más szivárvány végén
Más emlékként
él tovább

Fortuna Favet Fortibus"

*az eredeti szövegben 3 év szerepel

Szerző: irasalgor

Szólj hozzá!

Címkék: személyes

A bejegyzés trackback címe:

http://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr906493953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.