Even if you are built by the strongest bricks, the doubts will find a tiny hole to destroy

Megosztás

2014.03.19. 20:26

Furcsa, ha az ember visszatér a múltjának egyik helyszínére. Furcsa érzéssel tölti el, hogy ugyanazokon a folyosókon, ugyanazokon az utcaköveken barangol, ugyanúgy süt le rá a nap, amelytől hunyorogva tud csak közlekedni az utcán, s így alig látja ugyanazokat az épületeket amelyeket évekig naponta megnézett. Furcsa, amikor azon a kihalt folyosón áll, amelyen nap mint nap járt, még diákként, s szinte észre sem vette a részleteit egy idő után. Furcsa visszatérni arra a helyre, ahova megannyi emlék köti, legyen az akár rossz, akár jó, akár semleges, akárcsak egy olyan momentum amely nem jut eszünkbe csak minden ötödik évben és akkor sem vált ki belőlünk semmit, csak hogy megtörtént. Furcsa újra megnézni a kis tó tükrét ahogyan a víz lágyan ringatózik, miközben a stégről egy karnyújtásnyira van tőled a víz, s majdnem csukott szemmel nézed a látványt, mert a nap olyan erősen süt a szemedbe. Furcsa az embernek amikor visszatér. Nem csak azért, mert vannak dolgok amelyek sosem változnak, és egyes kultikus helyek még mindig ugyanolyan arcukat mutatják, mint korábban: még mindig fagyit nyalnak a fák alatt fiatal szerelmesek, esdeklő fiatalok vetnek reményteli pillantásokat egymásra, hátha most végre beköszönt az életükbe a szerelem, sőt még mindig a kis ruhás boltokba térnek be a lányok iskola után. Nem csak azért, mert van ami teljesen átalakul, fejlődik, s a régi hátsó ajtók már bezárultak, a korábban döngölt vörös homokot felváltja a beton és az újrahomokozott futópálya. Nem csak azért, mert a korábban sokkal fiatalabban megismert személyek életében a pubertás bekövetkezett, vagy a régi motoros tanárok még mindig cseppet sem változtak.

Hanem azért, mert a múltad helyszínén már nem ugyanaz az ember járkál, aki valaha ott volt. Tudja, hogy a változás bekövetkezett, de még mindig ugyanannak vallja magát, kivétel amikor találkozik a valósággal. A valósággal amelyben mégis valahogyan megelevenedik a múlt, s teljesen más látószöget kapnak az események, amikor az érettség első foszlányai értelmet adnak a korábban teljesen helyesnek vélt cselekedetek hibafaktorának. Esetleg pusztán emlékszel arra, hogy milyen gondolatokkal vagy éppen kedvvel jártál azokon a betondarabokon, amelyek mellett a zöldterület dudvái utat vágtak maguknak, s összeveted a mostaniakkal. Egyszóval, a legfurább az egészben, amikor szembesülsz azzal, hogy egy más ember tér vissza a múltjának helyszínére, úgy, hogy tudja többet nem tartozik oda, pusztán vendégként járja végig azokat a helyeket amelyeket az akkori énje végigjárt. Ha esetleg találkozik valamelyik rég nem látott ismerősével, akkor hamar rájön, hogy két teljesen új ember beszélget egymással, akiből egy árnykép maradt meg az emlékezetükbe, s sok esetben akár friss élményként hatna ha hosszabban elbeszélgetne azzal az emberrel. Van, hogy régi ismerősök fordítják el tekintetüket, s még mindig parázsként lobog az a vétek, amelynek helyességének megítélése mindenkinek a jövőbeli énjének a feladata. Furcsa, mert idegenként érzed magad, s mégis ismerősnek. Furcsa, mert örülsz, hogy megtörtént, de örülsz annak is, hogy már véget ért. Furcsa, mert van amit már kijavítanál, de tudod, hogy nem teheted meg, mert nem akarod vagy éppen tudod, hogy nem lehet. Vagy még nem jött el az ideje annak, hogy szembesüljünk vele. 

De mindebben az a legfurcsább, hogy amikor elhagyod a múltadnak helyszínét, s döcögsz haza az ugyancsak ismerősen kátyús úton akkor mégsem a múlton rágódsz, hanem a jövőn. A jövőn, hogy mit nem szeretnél megismételni azokból a dolgokból, amelyekkel most szembesültél, valamint milyen új lehetőségeid nyíltak azóta. Rágódsz a jövőn, mert most jössz rá, hogy milyen emberré váltál azóta, s hogy milyen irányba fejlődtél. Elgondolkodsz a jeleneden, azokon a dolgokon amelyek most izgatnak, s mosolyogsz. Mosoly suhan át az arcodon, mert a múlt megszépül idővel, s örülsz azért, hogy olyan emberré váltál, ami mindig is szerettél volna. A nap pedig süt, s ebben a verőfényes napsütésben az ablaküveg mögött nem érzed a szél őrjítő susogását, mely optimizmusod lángját megtáncoltathatná. Ahogyan a busz döcögve megy hazafelé te azon gondolkozol, hogy mit szeretnél jelenleg az élettől, az ésszerűség határain belül, s te mit tettél eddig ezért. Eszedbe jut a megannyi kétely ami hátráltathat téged, s ami hátráltat is, mert a kételynek az a dolga, hogy megmételyezze a kreativitásodat, az önbizalmadat s ne azon gondolkodj, mit érhetsz el, hanem hogy miért nem érheted el. Amikor nincs üveg mögötted s az orkán erejű szél belekap a ruhádba és a pólusaidba, hogy az önbizalom lángjába hideg leheletet fújjon, te pedig egyedül maradj a gondolataiddal, s a tanácsok melyeket máskor a kételkedő embereknek adsz ilyenkor mit sem érnek neked. Mert félsz. Még akkor is félsz, mikor abszolút elégedett vagy azzal, amit szeretnél elérni. Mert ha az emberrel rövid időn belül viszonylag sok rossz dolog történik, és kevés jó, akkor a következő alkalommal, mikor fordul a kocka, akkor nem marad más, minthogy azt a kis jót is megragadd és szorosan markold, amíg izzadságtól sikamlós kezedből ki nem esik, s míg azt hajkurászod a melletted elsuhanó lehetőségekre pillantást sem veszel. Ha egy jó időszak kezdődik el, akkor ne attól tarts, hogy mi romolhat el, vagy esetleg miben nem vagy elég jó, mikor ha visszanézel a múltadra láthatod a különbségeket, hogy mennyit javultál és mire vagy képes. Ne kapaszkodj a szalmaszálakba, mikor az egész kalász a tiéd lehet. Merj szembeszállni azzal, hogy a búzakalászban lehetnek megsárgult, használhatatlan részek. De ha lesznek is, ne azért legyenek, mert túlzottan markoltad azt a néhány szálat, amely a szorításodtól könnyen eltörhet. Nem kell arra gondolni, hogy nem te vagy a legjobb, mikor mindenki másnak azt mutatod, te vagy a legjobb. Légy a legjobb, szimplán, egyszerűen, görcsök nélkül. Légy az az ember, akire büszke az, aki akkor azokon az utcaköveken járt, mikor még otthonosan mozgott azokon az utcaköveken, légy az az ember, akire akkor a víz tükrét bámulva gondolt a másik. Ezt tartsd szem előtt, ne pedig a félelmeidet. Mert ha a szalmaszálak el akarnak hervadni, akkor akár miattad, akár nem, de elfognak.  

 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr135870106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása