There are no cursed kings upon this blessed kingdom

Megosztás

2013.11.29. 19:29

 

"A múlt darabkái idővel ugyanolyan frissek lehetnek, mint amikor megtörténtek. Éppen ezért tesszük el emlékbe a megannyi képeslapot, levelet, rajzot, iratot, amelyeknek egy részét sohasem nézzük meg újra, mert vagy túl mély sebeket nyitna fel, vagy pedig nem akarunk emlékezni azokra az időszakokra, vagy esetleg annyira boldog időt őriznek azok az emlékek, amelynek emlékét nem akarjuk megbolygatni. Idővel viszont hátra hagyjuk ezeket az emlékeket, vagy megfeledkezünk róluk, s míg mi továbbléptünk azok a részek ott maradnak az újonnan érkezőkre. A palotában is ez volt a helyzet. A pincében megannyi irat dohosodott, s a nyirkos levegő ezek egy részét már meg is semmisítette. Nem járt még idelent, de most éppen itt volt az ideje. A földszintről még hallatszódott a felrakott lemez taktusai, a vonósok lágyan cincogtak, míg a dobok mély hangjukkal próbálták elhallgattatni a  boldogan cirógató hangszeres szekciót, miközben a trombita békítő módjára búgott az ének alatt. Mindezek alatt pedig egy zongora próbált csendesen beolvadni a hangszerek orkán szerű veszekedésébe. Egyszer szívesen rendezne egy musicalt. Egy epikus, nagyívű, grandiózus musicalt, amelynek a történetfonala már megvan, kár, hogy szinte semmiféle zenei tehetsége nincs a komponálásához. De majd egyszer szerez valamilyen zenészismerőst, aki megvalósítja ezt az álmát. Idővel az ember bármit elérhet amit akar - hümmög egyet ezen a gondolaton, és folytatja a kutatást a papírfecnik között, hátha talál valamilyen értékes iratot, vagy naplórészletet, amelyen elidőzhet egy darabig.

Teljesen bezárkózott most a palotába, miután teljesen kimerült. Talán jobb is az, ha az ember néha teljesen kimeríti a tartalékait és az erejét, mert a Város úgysem engedi, hogy szünet nélkül az ember elidőzzön a problémáin, és teljesen feltöltődjön. Úgyis csak összefércelné magát, és foltozgatná a lyukakat amelyek rövid távon több kárt okoznának mind magának, mind másnak, ugyanis egy félig működő gépezet olyan akár egy időzített bomba. Néha át kell adnunk magunkat a bukásnak, hagynunk kell, hogy térdre kényszerüljünk, sőt az önpusztítás is olykor rendkívül kifizetődő tud lenni. De tudni kell tükröt tartanunk magunk elé, mert ha nem tesszük meg, akkor az időzített bomba olyanná válik, mint egy hozzá nem értő bombaszakértő. Kétszeresen is rosszul sülhet el a dolog. Szembe kell néznünk az igazsággal, bármennyire is rossz az. Hiába szembesít vele más, amíg magunk nem jövünk rá, hogy ha nem teszünk magunkkal valamit, de sebtiben, akkor épp az ellenkezőjévé válunk, mint amit mantraként szeretnénk elhitetni mind magunkkal, mind pedig másokkal. Megfelelő erő nélkül nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Csak régi önmagunk árnyai leszünk, amelyben maszkabálként tekintünk a való életre is, mert képtelenek vagyunk bevallani, hogy mi is lehetünk legyőzöttek olykor.

Hirtelen a fecnik között egy keménykötéses fekete könyvet talál, amelynek lapjai már rendkívül sárgák, s erősebb fizikai behatásra már szétmállana. Óvatosan lefújja róla a porréteget, de még így is jókora adag tapad az ujjaira, s kinyitja a könyvet. Kézzel írt, fekete, határozott, kissé csúnyácska, de azért olvasható írást talál benne. Naplónak tűnik - gondolja. Lekuporodik a gyenge lámpafény mellé amely a pincében világít, s a lágyan vibráló hegedű és csendesen sziporkázó zongora taktusaira elkezdi olvasni az első sorokat...

Kedves naplóm!

Különös lidércnyomás támadt rám az éjjel, azóta sem jön álom a szememre, ezért inkább gyertyát gyújtottam, s leírom eme sorokat, hátha lelkem megnyugszik. Nem tudom álom volt-e, vagy képzelgés, lehet eszem végleg elmegy, s a tébolydába fog vezetni következő utam. Talán oda is való vagyok immáron, néha nem lepne meg eme feltevés igazságtartalma. 

     Első álmom régi királyságom kastélyában indult, ahol is a trónon ültem, mint oly sok éven át, kezemben egy kupica vizezett borral, s a népemet szolgáltam ki. A korona kellemes súlyként pihent a fejemen, míg a kard és jogar az aranyozott trón mellett pihent. Hirtelen kivágódott a hatalmas mahagóni ajtó, s két hóhér lépett be rajta, izmaik kötélcsomókként mozogtak meztelen karjukon, s fekete lepelbe burkolt fejükön csak a szemük látszódott, amelyek vészjóslóan meredtek rám. Kérlelhetetlenül, s bejelentetlenül indultak el felém, én pedig felháborodottan felálltam a helyemről, s kiabálni akartam, hogy mi ez a felségsértés, mire őrjítő kiabálást hallottam a kastély ablakából. Torkomon akadt még a szó is, akár a pokol hangjai úgy zúgtak felfelé a hangfoszlányok, amelyek a halálomat kívánták. Majd elért a füstszag is, amely vékony vonalban szállt felfelé, s jutott be a királyi trónterem ablakain. Értetlenül néztem körbe, a lábam földbe gyökerezett, mozdulni sem bírtam, mire a két hóhér, akik oly sok hitszegő fejét szedték már megragadták a karomat, és lerángattak a trónomról. A földre zuhantam, de még felállni sem volt időm, már a vöröslő szőnyegen húztak kifelé a termemből. Megpróbáltam ellenállni, de a hóhérokat nem azért képzik ki, hogy az életükért vergődő elítéltek ki tudjanak szabadulni vasmarkuk közül. Kiabáltam, válaszokat akartam, de ők csöndben rángattak lefelé a lépcsőkről, nem érdekelve, hogy kezem-lábam beverve, zúzódásokat szenvedhetek. Amúgy sem tudtak volna válaszolni, hiszen a hóhérok nyelvét kivágják, hogy az utolsó szavakban végzetes államtitkokat eláruló elítéltek szavát nehogy tovább tudják adni. Így ők a legkíméletlenebb, és talán legnagyobb igazságokat tudók az egész királyságban. A nép hangja természetellenesen hangosan jutott a fülembe, a füstszag pedig már szinte mindenhol a kastélyban járt, akár a szellemek amelyek alaktalanul suhognak az éjben, hogy a gyermekeket és élőket ijesztgessék, ha már nem adatik meg számukra az élet melege. Füst csípi a szemem, a könnyeim majdnem kitörnek csatornájukból a maró füst hatására, de valahogy tudom mi következik. Végtelen nyugalom tölt el, s szinte várom, hogy a bitófa elé vezessen ez a két gigászi teremtmény, s a fejemet vegye. Féltem ettől a naptól, de valahogy tudtam, hogy egyszer el fog jönni, s a nép elégtételt fog venni azokért a bűnökért, amelyeket elkövettem ellenük, s nem tudtam kijavítani. Hiába tudtam, hogy a királyságokban akadnak problémák és hullámvölgyek, az ember szeretne a tökéletes király lenni. S amikor ez nem sikerül, akkor a nép dühös vadként tajtékzik, megvakított küklopszként csak vért és elégtételt kíván venni a kiszúrt szeme világáért. Szemet szemért, fogat fogért. 
     Megpillantom a füst forrását, mivel sikerült kivonszolniuk a kastélyból. Nem ellenkeztem, így természetesen a hóhéroknak is könnyebb dolguk volt. A bitófa a rászáradt vértől ott áll, s várja, hogy egy újabb fejet ehessen meg a kosár, amely már megannyit elfogyasztott. A nép pedig tajtékzik és üvölt, hatalmas máglyát rakva a királyuknak, akit elégetnek, hogy nehogy tovább szennyezze a megszentelt királyság földjét. Elátkozott királyok nem nyughatnak ezeken a mennyei földeken, maradványaikat a szél hordja majdan szét, s imígyen a közeli pusztaság lesz lelkünk végső nyughelye. 
    A hóhérok lefektetnek a kényelmetlen deszkapadra, s én belenézek a kosárba. Hallom, ahogyan fenik a rettenetes bárdot, amely egy csapásra képes elválasztani a fejemet a nyakamtól, s lelkemet az élőktől. Az ítélet bevégeztetik, a nép boldoggá tétetik, a kör bezárul hát. Még egyszer utoljára ránézek azokra, akiket gardedámoztam ezeddig, de rossz úton. Hallom, ahogyan a hóhér felemeli a fegyvert, s egy hangos suhintással lesújt, szemem pedig egyre közelebb kerül a vértől mocskos kosár aljához.
   Nem hazudtak azok, akik szerint az ember még 10 másodpercig él a lefejezése után. Nem érzek sem fájdalmat, sem semmit, de érzem, ahogy a fejemet felemelik, s a népnek megmutatják, akik üdvrivalgással fogadják a látványt. Körbemutatja a hóhér az újabb skalpját, én pedig látom, hogy bíborpalástba bugyolált testem már a máglyára dobták, amelyből még mindig folyóként ömöl a vér a nyakamból, majd pedig sercegés, s a sötétség örökké magához ölel. 

     Verítékben úszva ébredtem fel, s észre sem vettem, hogy a gyertyatartót is lelöktem kis éjjeliszekrényem mellől. Szívem vadul kalapál, s én örülök, hogy ez egy álom volt, és életem nem ily fertelmesen ér véget. Felülök az ágyban, mire egy hangot hallok megszólalni a sötétben. 
- Ugye tudsz róla, hogy minden király egyszer ezt álmodja élete során, sőt valamilyen szinten minden ember? 
Amúgy is zaklatott lelki állapotomnak ez már teljességgel sok volt, és még üvölteni sem tudtam a meglepetéstől. Rejtélyes vendégem ki is használta az alkalmat arra, hogy folytassa a mondókáját. Természetesen, ha egyáltalán ott volt.
-  Természetesen minden ember fél attól, hogy a kisebb-nagyobb hibák, amelyeket elkövetett az életben egyszer csak megbosszulja magát, és hogy teljesen félre siklott amit szeretett volna. Persze, azért ezt sosem gondolja senki komolyan, és alapjába véve olyan sincs, hogy valaki hibákat követ el, mert valamilyen téren minden hasznosítható valamire, és minden kijavítható. Persze, vannak dolgok, amelyeket jobb lett volna nem elkövetni, vagy nem úgy megtenni, mint azt megtettük annak idején, de végső soron minden azt szolgálja, amik vagyunk, vagy valakik leszünk. Jobb emberek leszünk az állítólagos hibáink által, s mivel belátjuk a tetteink következményét éppen ezért változtathatunk is rajta. Nincs olyan, hogy végleges, minden változik, semmi sem marad örök. Királyként tudhatnád ezt, hisz hány királyság van, amelyik a civilizáció kezdete óta fennáll? 
- Ki vagy te? - sikerült végre valamit kimondanom, zihálva, sípoló tüdővel. 
- Tipikus emberi tulajdonság, az ismeretlent szeretné megmagyarázni. Ugye tudod, hogy emiatt nem tudnak az emberek helyesen élni, mert az érzelmek, ezek a fortyogó káoszként örvénylő spontán dolgok mindig ismeretlenül kopogtatnak be az emberek ajtaján? Ti pedig szeretnétek megmagyarázni a miértjét, ahelyett, hogy az ösztönötökre hallgatva helyesen élnétek. Mert végső soron úgyis az érzelmek irányítanak titeket, hiába tagadjátok. Ezek alapján éltek, de harcoltok ellene, mert az észt ismeritek. Nem ismertek ti semmit, és nem is tudtok semmit. De ha ennyire érdekel, akkor a királyságod szelleme, vagy mondhatnánk esszenciája vagyok. Egy ős entitás, amely az idők kezdete óta fészkel ezen a helyen, olyan mélyen, hogy ti el sem tudjátok képzelni az erőmet. Tulajdonképpen én éltetem a királyságodat, a Várost, és ti éltettek engem. De úgysem értenéd meg, hagyjuk is. 
- Mit keresel itt? - hangom még mindig zilált, zavaros, gondolkodni képtelen vagyok e lény hangjától s gondolataitól. Egyáltalán, itt van ő? Setétség ölel körbe, a holdat fekete felhők takarják, nem látom, hogy testi valójában itt van e lény, amely emberi hangon beszél, de lehet akár kövér sárkány is bekuporodva a kandalló elé.
- Miért zárkóztál be nyári lakodba, s hagytad rothadni a királyságodat? - kérdezett vissza élesen.
- Elvesztettem a hitem. - válaszoltam őszintén. Ha tényleg az, akinek mondja magát, felesleges ellene harcolni.
- Mégis minek köszönhetően? - Hangját felemelte, szinte hallani vélem a gyomorból érkező morgást, amely emberinek hallatszik, de akár egy hörgés a pokol mélyéről. - Semmi olyan nem történt veled, ami miatt erre a következtetésre kellene, hogy juss. Rendben, hogy az elmúlt időszakodban nem a legjobban igazgattad a királyságodat, de ezt csak magadnak köszönheted. A döntéseid másokat szolgáltak, s lényegében a legjobb döntéseket hoztál meg, amit megtehetted. Ez volt a helyes. Persze, ismerve téged, ezek rendkívül rosszul érintettek téged, amelyen az sem segít, hogy lényegében maszkot tartottál az igazság előtt és ahelyett, hogy rendesen összeszedted volna magad, csak összefércelted magad, amelynek köszönhetően persze, hogy nem bírtad ki az ütlegelést. Hiszen a vas is eltörik, ha folyamatosan karddal csépelik. De hányszor kerültél már ennél is sokkal rosszabb helyzetbe, mondd csak?
- A Nagy Háború után költöztettem át ide a királyság központját, mint gondolom észrevetted te sokat tudó entitás. Egy véres harcmezőkkel teli, szenvedésekkel terhes időszak volt az a népem számára is, amelyben megannyi emberéletet és katonát, bajtársat vesztettem, elárultak és hátba szúrtak. Bár a háborút megnyertem, úgyérzem, sokkal jobban is ki jöhettem volna belőle. A költözés után megfogadtam, hogy mivel ez a háború érlelt engem királlyá, ezentúl úgy is fogok viselkedni. Nem lesznek elrontott őszi vetések, nem lesznek éhínségek, egy jóléti királyság lesz, ahol a nép boldog, és én is az vagyok. "Jó lesz minden", ezt hajtogattam, s én hittem benne, ezek miatt rengeteg akadályt leküzdöttem, mert úgy éreztem legyőzhetetlen vagyok, minden lehetőség előttem van, és elég csak megragadnom az alkalmat. A lehetőségeket ki kell használnom, csak hallgatnom kell az ösztöneimre és a szívemre, még ha vérben és izzadságban is kell megkeresztelkednem ezalatt. 
    Rövid szünetet tartottam, és kimondtam azt, amiért egy kisebbfajta királyi viskóban vagyok immáron jóideje.
- S ekkor egy nap arra ébredtem, hogy amikor azt mondom, hogy jó lesz minden, már nem hittem benne. Mármint, nem úgy, mint még hercegként, hogy mindenben csak a rosszat láttam. Hanem az az átütő hit nincs már meg bennem, amivel hegyeket lehet megmozgatni, és istenek kapuján dörömbölni a jól megérdemelt jussunkért. Tudom, hogy alapvetően a dolgok rendbe fognak jönni, és az élet mezein egy szép hintón fogok közlekedni, de nem látom azt, hogy igazán jó lenne ami ezek után jön. Jó lesz, jó lesz, de nincs meg bennem az a vibrálás, amit eddig éreztem. Hiányzik jelenleg belőlem az a hit, amellyel a lehetetlennel is megbirkóznék. 
Egy-két másodpercnyi csend következett, amikor is vendégem, akiről azt hittem már elment, megszólalt:
- Az ember félreérti a kétségbeesést és azokat az időszakokat, amikor a leggyengébb. Úgy éli meg, hogy innen nincs visszaút, innen felállni csak hatalmas erőfeszítések árán lehetséges csak, úgy, hogy közben a legjobb tulajdonságaink elvesznek. Nem vesznek el, az alapvető érzelmeinket nem lehet kitörölni, csak eltemetni, amíg fel nem töltődik újra a kiásott gödör, ahonnan a lovak és a vadon állatai újra meríthetnek, ha szomjazzák az éltető vizet. S ami a legjobb, ezek a legjobb időszakok az életben, hogy profitálhassunk belőle. Az ember nem merül le egykönnyen, meglepően erős a lelketek, a tiéd pedig kivételesen. Csak akkor tudsz legyőzötté válni, ha az elmúlt időszakban több olyan kisebb dolog is történt, amelyről a fő problémáid miatt nem akartál tudomást venni, vagy úgy gondoltad, hogy ezekkel ráérsz később foglalkozni. De épp ezek rágják be magukat a lelked legmélyére, s ezért érzed úgy, hogy nincs se hited, se erőd felállni. Ezek döntenek le a lábukról, a kiváltó okok pedig mindig azok, amelyek a legjobban foglalkoztatnak téged. A kétségbeesés legsötétebb órájában kellene meglátnod azt, hogy épp ekkor kapod a legtöbb lehetőséged arra, hogy a pokolból a mennybe emelkedhess. Amikor azt hiszed nincs célod, akkor épp a célt nem látod, azt, hogy a sok kis mellékhibát, amit szerinted vétettél kijavítsd, ezáltal pedig saját magadat válthasd meg, melynek köszönhetően a hiteted újra visszanyered. Mert tudom, hogy nem vesztetted el. Látom rajtad. Azt is tudom, hogy tudod, hogy nem hibáztál és hogy a dolgok nincsenek elveszve. Mégis elátkozott királyként tituláltad ki magad, s belesüllyedtél az önpusztítás és önsajnáltatás posványába, hiába volt még hányingered magadtól is a viselkedésed miatt. Olyan entitásként akarsz tetszelegni, aki sosem leszel. Már nem leszel az, mert mikor megjártad a Nagy Háborút, nem olyan emberként jöttél ki belőle, akiből egy nap egy megtört, legyengült de sokat élt öregember lesz.
- Nincsenek elátkozott királyok a megszentelt királyságban - folytatta töretlenül monológját a hang - ezt jegyezd meg. Lehetnek elátkozottnak vélt időszakok, de Isten minden teremtménye szent, melynek következtében mindenki kezében ott van a megváltás. Saját magunkat váltjuk meg, nem várhatjuk azt, hogy mások tegyék meg. Még a rosszul uralkodók is jók lesznek a történelem folyamán, hogy ellenpéldaként okoljunk életükből. Így működik ez a világ, s így működök én is, a Város. Ezt jegyezd meg, s a hited hamarább visszatér, mint hinnéd...

Azzal hirtelen eltűnt. Én pedig itt ülök, s írom ezeket a sorokat, míg emlékeimben élnek a szavai és a sötétség leple alatt valóságosnak hiszem ezt a látomást, mivel a nap sugaraival együtt úgyis eloszlik minden félelmem, és lidércnyomásnak fogom tartani eme pillanatokat. Talán ezt a naplóbejegyzést is. De a szavai mégis, oly igaznak tűnnek, bár agyam még nem tudja felfogni értelmüket. Asszem megpróbálok aludni, hátha végre álom jön a szememre, s tisztább megvilágításba tudom helyezni az éjszaka eseményeit. Ó, mondd meg, mi leszen majd lészen holnap! Ó, mily balga éjszaka, de mégis oly megnyugtató és felszabadító. Eloltom gyertyámat, holnap, nyugodt fejjel könnyebb lesz elgondolkodni a leírtakon...


"Azzal a naplóbejegyzés befejeződik, s a többi lapot homály fedi. Meglepték az alábbi sorok, most még többet akar tudni erről az "Elátkozott királyról" és a "Megszentelt Királyságról", amelynek szelleme többször is Városnak hívja magát. Valamint folyamatosan a leírtak gondolatisága jut az eszébe. A zene eközben lejárt, s csendben ül a pincében, kizárólag hólyagja dörömböl eszeveszetten, hogy nyissa meg a gátat. Nincs mit tenni, a testi parancsainknak engedelmeskedni kell. Feláll, és felmegy a palotájába, miközben viszi magával a naplórészletet is. Úgy érzi, hogy az eddiginél sokkal kuszább élete újabb fejezethez érkezett, melyhez nagy segítséget fog nyújtani ennek a királynak a naplója. Reméli, megtalálja a naplórészlet többi darabját is idővel..."

 

A bejegyzés trackback címe:

http://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr415667706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.