A nap sugarai még mindig erősen visszaverték aranyló színüket az ezüstösen csillogó hajón, amelyre csak rákontrázott a tiszta tengervíz türkizben pompázó hullámai. A távolban már látható a nyüzsgő kikötő, mely lustán pöfékeli magából a füstöt, mint egy nyugdíjas korú vénember szivarjából érkező komótos füstpamacs. Akár az öregember a parton, amikor nyugodtan szívta cigarettáját, mintha az lenne a legtermészetesebb az életében, hogy egy parton ücsörög, egymagában, koszos, rongyos ruhában. Messziről látni embereket, akik pakolják a kiérkező árut, részeg matrózokat, akik arra kapható lányokat kergetnek, vagy éppen úrihölgyekkel próbálnak szóba elegyedni, akik pironkodva tátják o alakúra a szájukat az elhangzott szavak hallatán. Úriemberek nézik az áruikat, a kereskedelem szárnyal, míg hintón utazó polgárok néznek le a kikötőben szorgoskodó munkásokra. Hát mégis csak ideért. Hamarosan, szinte sokkal hamarább mint gondolta - pedig, nem volt hosszabb az út, csak az idő relatív -, már ő is a parton lépdel majd, és egy hintón utazik majd az új palotája felé. Távcsővel kémlelte a messzeséget, élvezte a percnyi nyugalmat.
Az elmúlt időszak rendkívül zsúfolt, idegesítő és valamilyen téren izgalmas volt. Bár néha a sok idegeskedés többet kivett belőle, mint azt szerette volna. Az utazása nyugodtan telt, szinte végig a szobájában és a tatján volt, egyszer sem merült el a tengerben, sem kincseket nem keresett magának. Amikor éppen nem olvasott, vagy relaxált akkor az aranyhalat nézegette, gondtalanul, ahogyan fel-alá úszkál a kis akváriumban, ami számára mindig új. Hiszen az aranyhalak emlékezete rövidtávú, egyes feltételezések szerint pusztán 30 másodpercre elegendő. Nem lenne ez áldás valamilyen téren az emberek számára? Egész nyáron nem foglalkozott sem az emlékekkel, sem pedig a teátrálissággal, sőt mi több, örült, hogy maga mögött tudhatta a régi várát, amelyet egy ódon, romos kis porfészekből emelt eklektikus várrá, egy kisebbfajta erődítménnyé. A saját erődítményévé. Örült, hogy elmehetett, mert belegondolt, hogy mennyire elfáradt már. Elfáradt a zárt lehetőségek okozta tudatalatti frusztrációban, és elfáradt abban, hogy töviről-hegyire ismerte már a várat, és minden lakóját. Az emberek egy idő után majdhogynem unalmassá válnak az ember számára, főleg, ha nem a legfontosabbak közül kerülnek azok ki. Unalmassá válnak, az egyes rigolyáik pedig már-már elviselhetetlenné, így válhatnak az egykor legszorosabb barátságok könnyen enyhe ellenségességé. Erre csak akkor jött rá, mikor elindult a hajóval. Mikor ott volt a nyílt tengeren, delfinek és cápák között siklott a verőfényes napsütésben, és tudta, hogy egy új világ felé utazik, ahol a mindennapos szereplői életének, már csak epizódszereplők lesznek majd. Persze, nem mindenki, de egyes epizódszereplővé való degradálás éppen elég, már-már megváltást jelentett a számára. S erre nem jön rá az ember, addig amíg visszafordíthatatlanul is nem távolodik el jelenének forrásától, és a jövő nem oázisként tűnik fel a szomjúságtól hallucináló ember számára. Akkor jön erre rá, amikor már az biztos lábakon áll, és messziről is tudja az ember, hogy hamarosan ihat egyet a friss, hűsítő vízből.
Talán ezért is volt ilyen lusta. Az ember teljesítőképessége végtelen, mondhatnánk exponenciálisan képes tágulni, ha a megfelelő motiváció és ambíció mellett a tűréshatárba kerülő problémák nüanszinyak nem számítanak a cél érdekében. Mikor pedig az ember megpihen, és tudja, hogy a tűréshatárának raktárát muszáj kiürítenie, rájön, hogy mennyire elfáradt. Ilyenkor jön el az édes nihil, a semmittevésnek az a formája, amikor az ember nem próbál javítani magán, nem végez önismereti tréningeket önmagán, hanem pusztán élvezi a jól megérdemelt, saját maga által kiszabott személyes szabadságot. Nem csak ő érezte, rengetegen ebben a cipőben jártak, s bár némelyek számára ez egyet jelentett a magánnyal, de ő a legnagyobb örömben sütkéreztem ebben a helyzetben, s segédkezett ha kellett a hajó legénységének.
Persze, a búcsú nem végleges, és olykor a volt társak hiánya mardosni fogja az ember szívét, az ember tudja, hogy minden átmeneti. Néhányan megmaradnak az epizódszereplők körében, egyesek speciális epizódszereplők lesznek csak az ember életében, de ő nem bánná most még ezt sem. Kell egy kis idő ahhoz, hogy egyes régi sebek és vágások behegedjenek, hisz az optimista emberek idővel csak a szépre emlékeznek, de egy idő után ami sok, az sok. Néhány ember már most hiányzik neki, néhány emberrel azóta lett jobb kapcsolatban, hogy a elbúcsúzott. De neki most a jövőre kellett gondolni, arra, hogy az új palotába meghívjon embereket, és ott teremtse meg a tökéletes egzisztenciát. Éppen ezért nehéz volt a váltás. Mikor meglátta az első halászhajókat, és nyaralókat, akik nyáron messze kihajóznak a tengerre és ott töltik el a jól megérdemelt szabadidejüket furcsán érezte magát. Számára még mindig a "múlt" emberei élveztek prioritást, még az ő alakjuk és hangjuk élt benne erősen, és furcsán esett mindenféle kommunikáció. Időbe telt, mire elszakadt a régi világától lelkileg, és szívét-lelkét az újnak nyitotta ki. De eközben az átvezető jött rá a legfontosabbra: a régi várához biztos, hogy vissza fog térni. Ha látogatóként is, de vissza fog térni, és törődni fog a sorsokkal, amelyeket megismert, és ápolni fog minden valamire való kapcsolatot, még ha ezek a kapcsolatok csak jól kidolgozott mellékszerepek is lesznek. Persze, nem párhuzamosan a palotájából. Most már végérvényesen magába szippantotta a kikötő látványa, a nyaraló turisták fecsegése és a pillanat, amikor kilép a partra, lepakolja a cuccát, és elkezdődik az új élete a palotájában. Idővel visszatér. Hülyén érzi magát ezek miatt a gondolatok miatt, de már tudja mi a prioritás, és mi élvez csak pusztán szabadidőt. Nem tudja pontosabban megfogalmazni, úgy, hogy ne tűnjön kegyetlennek, vagy hogy mások azt higgyék, végleg el akarta szakítani magát a várától és sosem visszanézni. Egy percig nem akart magára hagyni senkit sem. Csak a prioritások átrendeződtek. És ehhez szükséges volt ez a hajó út, valamint a nyugalom és a pihenés. Hogy erre rájöjjön.
Éppen ezért ideje kiengedni az aranyhalat, aki most is fel-alá úszkál csendesen és nyugodtan az akváriumában. Igazából minden haszonállat vagy kiskedvenc rabja az embernek, csak azok nem akik a vadonban vagy a tengerben élnek. Végtelen lehetőségek, nem pedig egy pár literes akvárium, vagy néhány négyzetméteres ketrec, amelyet hiába tömnek ki mindenféle autentikus maszlaggal, mint mondjuk fák, kövek, vízi növények, a ketrec akkor is ketrec marad, és az állat nem szabad. Hiszen a kutyák sem mehetnek el a gazdájuk nélkül az udvaron kívül az útra, nemdebár? Akármennyire is kényeztetjük őket, a házunkba engedjük, szeretnek minket, akkor sem engedjük el őket az útra, ha a kocsival beállunk. Mert féltjük őket. Ez is igaz, de nekik az legalább új helyszín, új szagok, új képek, nem az eddig megszokottak. Mi is erre vágyunk mindig. Ha egy helyszínen túl sok időt töltünk, mi is vágyunk az új ingerekre. Pedig mi szabadok vagyunk elvileg. De mégis rabságba taszítjuk magunkat a kérlelhetetlen ingerigényünk miatt. Erre vágyott ő is. Ezért örül annak, hogy megpillantotta a kikötőt.
Bemegy a kabinjába, és megfogja az akváriumot, ahol az aranyhal gyorsan körkörösen úszik. Mintha menekülni tudna. Nem tudja, hogy nem a tepsiben hanem a nyílt tengerbe kerül, ahol szabad lesz. Kimegy a verőfényes napsütésben úszó tattra, és a gömb alakú tárolóegységet a víz fölé emeli. "De fogsz hiányozni istenem!" - gondolja. Ez volt az ő külön kincse. Ott volt előtte, és más kincseket keresett a susnyásban. Bár, tudta ő, hogy kincset talált, talán ezért nem is ment el vadászni. Nem pedig a lustaság miatt, vagy abban, mert tudta, hogy a víz alatt csekély esélye van értékes kincsre lelni, mint az új palotájában. De hiányozni fog neki akkor is, de muszáj elengednie. Mosolyog egyet, egy puszit nyom az akváriumra és kiönti az aranyhalat. Kiönti, nézi ahogyan az tátogva a hirtelen oxigénhiánytól le nem esik a hajó oldalán, és hamarosan egy csendes kis csobbanással el nem merül új világában, új szabad világában, ahol nincs többé fal, nincs többé megkötés, hanem a végtelen lehetőségek tárháza. Ahogyan számára is ezzel kecsegtet ez az új világ. Az aranyhal uralma véget ért. Nagyon reméli, hogy még fogja látni ezt az aranyhalat. Hiszen egy kincset nem felejt el az ember, akármennyire is képes elvegyülni a tömegben, vagy pedig az arany is megviláglik a föld alatt vagy a zöld dudvában. Az aranyhal uralma véget ért...
De az ő új, nagyobb királysága még csak most kezdődik el. A királyság, ahol az elmúlt 5 év tapasztalatait kamatoztathatja, egy új magasság, ahol minden eddigi problémáját, örömét, szenvedését és szeretetét kamatoztathatni tudja, hogy végre olyan emberré váljon, akit mindig is tudott, hogy lehetne, vagy hogy lenne. Most olyan lesz. Nem lehet, meg majd, hanem olyan LESZ...
A hajó kürtje eközben bömbölve adta a tudtára, hogy a kikötés elkezdődik, a hajó hamarosan megáll és indul a partraszállás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.