„Az idő nyeritett akkor azaz papagájosan kinyitotta a
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva
az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsupp ho zsupp
azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a
pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban
nyilván […]”*
/*Az alábbi bejegyzés maximális megértéséhez ajánlott ismerni Kassák Lajos híres alkotását, „A ló meghal, a madarak kirepülnek” című művét/
/A bejegyzésben található tovább gomb is/
———————————————————————————————————————————————
„Csodálatos napsütés vonta be a száraz talajt, és a dús legelőkön még gyöngyöztek a reggeli harmatcseppek, szikrázva vakítva el az énekes madarakat, akik vidám énekükkel félbeszakíthatatlanul danolták dicshimnuszaikat. A tél, és a késői hideg, valamint az elhúzódó havazások már szinte nem is látszódtak a tájon, kiheverték szenvedéseiket, az újuló tavasz és a nyár közelsége minden sebet begyógyított. Eddig soha nem látott pompa fogadta azokat az átutazókat, akik elhaladtak az utakon, és szétnéztek a csodálatos tájon. Meglepődhettek, hiszen sosem láttak errefelé ilyeneket, pedig sokan minden tavasszal és nyáron végigmentek ezen az úton, és láthatták, ahogyan a kopár, ódon, romos várból hogyan lett egy tökéletesen felújított, néhol palotára, olykor kisebbfajta erődítményre emlékeztető kastély, valamint a hozzá tartozó kertek, mezők és földrajzi adottságok hogyan váltak szemkápráztató mezőkké, és virágzó lankássággá. A meleg ráadásul olyan erősen köszöntött be a tájra, hogy a parton szinte elviselhetetlen lett a hőség, még a titokzatos öregember is behúzódott a kis kuckójába a fák közé és hűsölt. A homokos part szinte égető volt most mezítláb, de enyhe hűvöst adott az árnyék, amelyet a hatalmas hajó nyújtott. Ott állt, végre megérkezett, és impozáns látványt nyújtott, már-már szivárványszínekben tükröződtek a fodrozódó hullámok. A hatalmas, vasból, részből, fából épült hajó kürtje szinte dübörögve hallatszódott el a távolban, ahol a kikötés már egyre közelebb került.”
Sok ember mondja, hogy akárhogyan is halad az idő, ő nem változik. Sokszor nem is hisszük el, milyen gyorsan halad az idő. Ami egyesek szerint nem létezik, Bergson szerint pedig objektív-szubjektív idővel is dolgunk van. Akárminek is nevezzük, valami meghatározza az életünket, és rendszert teremt a káoszban. Ennek köszönhetően, eltelt 5 év. Leírva, ez soknak tűnik, hát még megélni. Persze nem fogunk emlékezni minden napjára, sok a „szürke hétköznapok” jegyében telt el, sokszor pedig vártuk, hogy teljen el ennyi-meg-annyi idő, amelyet később sajnálunk, hogy nem kellett volna olyan gyorsan haladni. De emlékezzünk csak a letört faágra, vagy a foszlásnak indult anyagra, amelyet addig feszegetünk, és tördelünk, amíg el nem fogy, mert késztetést érzünk arra, hogy végleg elpusztítsuk, kikerüljön a kezünkből az, ami már nem tökéletes. Az idővel is így bánunk, két részről pusztítjuk azt, mikor pedig odakerülünk, hogy vége, valami lezárul, akkor csak nagy szemekkel állunk, és siránkozunk, hogy „én ezt nem akarom”, vagy „már itt is van?” Akár jól érezzük magunkat, akár nem, akár változásra vágytunk, akár maradásra, az 5 év eltelt, és a gimnáziumi tanulmányaim ezennel befejeződtek. Ismét egy nagy mérföldkő végéhez érkeztem, amelynek határában azért már ott egy újabb nyitány. Mintha mozi teremből, mozi terembe járnánk, és mindig mást néznénk meg.
„Elfordul az ablaktól, és szétnéz. A szobájára szinte rá sem lehet ismerni, mindent kipakoltak, bedobozoltak, becsomagoltak. Csak a csupasz falak maradtak, a szőnyeggel borított padló, a bútorok, melyek konganak az ürességtől, és a könyvespolcok, amelyek addig rogyással voltak olvasnivalóval. Látja a dobozokat, egy-két becses dolgot még nem ragasztott le, mert még összegezni kell. Az ember csak úgy tudja megállapítani, milyen ember is lett, vagy milyen emberré vált, ha időnként összegez. Neki is fel kell nyitnia az emlékeket, következtetéseket kell levonnia, mielőtt segédeivel fel nem pakol a hatalmas bárkára, és el nem indul a tenger végeérhetetlen síkjára, melynek a másik partján ott lesz új, modernebb kastélya, és el nem kezdi új életét. Ott összegezni már tilos, a legnagyobb helytelenség amit ember elkövethet. Le kell zárni mindent, a befejezetlen ügyeket meg kell oldani, és úgy elkezdeni az utazást, hogy tökéletesen tisztában vagyunk azzal, kik és mik vagyunk. Kikké lettünk az itt töltött idő alatt? Honnan indultunk, és mivé váltunk? Mi felé haladunk, mi lesz belőlünk? Ezek a kérdések őrlőek tudnak lenni, ha visszamaradnak az utazásunk megkezdése előtt. A hajóút alatt is veszélyes lehet, mert a jövő általi elképzeléseink és a múlt okozta sérelmek, kérdések egy sajátos defektet hagyhatnak a lelken, amely kihatással lehet a későbbi életre, sőt, kisebbségi komplexusokat is okozhatnak. Ez pedig ugyanoda vezet, ahova az önmegvalósítás legnagyobb ellensége: az önmagunkba vetett hit és bizalom hiánya. Amit itt elrontottunk és elrontott az ember, azt nem lehet kijavítani, főleg ha a kezdet kezdetére datáljuk, vagy akár csak egy évre. Azt kell nézni, mit kaptunk a nagy Összességet nézve, nem pedig azt, „mi lehetett volna”.
Természetesen nem lehet mindent felidézni, főleg ennyi idő távlatából. Ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez sem tudnám maximálisan elmondani mi volt akkor. A régi MSN-beszélgetéseket kitöröltem, a drága jó facebook akkor még nem volt – Magyarországon – így a képeken kívül nem sok emlékfokozóm van 2008 szeptemberéről. Talán nem is baj, az ember úgyis képtelen lenne nyugodt szívvel visszaolvasni azt, milyen volt 5 évvel ezelőtt, még a képekkel is bajosak vagyunk, nem mindig szeretjük magunkat visszanézni. Pedig innen tudjuk legjobban megnézni, hogy kik is voltunk akkor. Ez lehet önbizalom növelő, vagy egyesek számára akár csökkentő is. Nem fogok hazudni, egy elcseszett gyökér voltam akkoriban, rengeteg általános iskolából visszamaradt sérelemmel, reménnyel és hamis tévképzettel. Ezért képtelen voltam arra, hogy úgy induljak el, ahogyan akartam, és ez vissza is veti az embert. Túlságosan ragaszkodó voltam, szentimentális, sértődékeny és félénk, jórészt pedig önbizalomhiányos is, ami nagyon sokáig megmaradt. Mindig könnyen ismerkedtem, mindig szociális ember voltam, de a kapcsolatok megtartásában akkor még nagyon távol álltam a jótól. Könnyen megismertem valakit, utána nyivákoltam egy jó nagy sort, majd eltávolodás, nyígás másnak. Ez jellemzett engem elsőben. Bevallva, nem volt nehéz elveszteni az embereket, mai szemmel az is csoda, hogy ennyi ideig elviseltek – talán, mert jó hallgatóság voltam mikor épp nem magamat sajnáltattam. De, most, ha végignézek a baráti körömön, akkor rengeteg ember 5 éve a barátom, és még megannyi újonnan jött is, tehát, végső soron ez inkább csak mosolyogtató, és kicsit szégyellnivaló, de ez is én voltam, felvállalom. Ez is csak egy lépés volt ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok.
Az elsőről még hagyján, de a másodikos évemről szinte semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Emlékfoszlányok, első év folytatása, új reményekkel, enyhe változással, olykor mélyvölgyekkel, de alapjába véve az előző vonalat követtem. A hajam persze folyamatosan változott, öt év alatt szinte mindenféle hajam volt, ha jól emlékszem ekkor volt a TCK-melír kombó – ettől függetlenül 12 éves korom óta folyamatosan csak metált hallgattam -, a kollégiumból való kiköltözés gondolata már megfogalmazódott bennem, és gondolom voltak nagy lelki hisztik is. A csillagjegyemből fakadó érzékenység még a mai napig megvan, de azért szerencsére már nagyjából tizedrésze ha megmaradt, és tanultam egyfajta önkontrollt is. Valamint ájöttem, arra, hogy az embereket nem szabad magunk elé helyezni, mint önmagunkat. „Mert ha barátságot kötsz magaddal, sosem leszel egyedül”. Ezeket persze ekkor még legalább két évig hírből sem ismertem, sőt, ha mondták is, elvetettem és pesszimizmusom nem engedte meg, hogy bármit is megfogadjak az általam közhelyesnek tartott doktrínákból.
„Átlapozza ezeket az albumokat, és olykor jókat mosolyog. Nagyon jókat, és értetlenül fogja a fejét. Természetesen az embernek többféle személyiségtípusa van élete folyamán. Ezekből tapasztalatokat merít, és úgy alakítja magát, mint ahogyan évmilliárdok kellettek ahhoz, hogy az őslevesből kialakuljon a Föld, majd pedig a dinoszaruszok kialakuljanak és végül ki is haljanak. A személyiségváltozás is egy ilyen folyamat, ahhoz, hogy megtudjuk kik vagyunk, és kialakuljon az ÉN képünk rengeteg időnek kell eltelni, és be kell, hogy érjen a fejünk lágya. Ekkor még megbocsátható az, hogy zsákutcákba kerüljünk, kísérletezgessünk, vagy éppen csak stagnáljunk, mert a folyamat még tart, és mint az evolúció az évmilliók során, nem egyik napról a másikra alakult ki. Ezek az ősemlékek, a szórványemlékek, amelyek az alapját adták annak, ami a jelenkort tényként határozza meg. Hegel dialektikája, tézis-antitézis adja ki azt a szintézist, mellyel a világ előrébb halad lásd. Az Ember Tragédiája.”
2010. július 16.-án írtam meg a blogom első bejegyzését, amely kisebb-nagyobb szünetekkel még a mai napig működik, és működni is fog – sőt talán élni is, mint Lenin. Innentől jobban vannak írásos emlékeim arról, hogyan haladtam előre az úton, de bevallom ezek elolvasása még számomra is fizikai kínokat okozna, nem csak az olvasóknak, akik annak idején olvasták. De, az ott leírtak a pillanatnyi lelki állapotomra igazak voltak, és akármennyire is tűnik szánalmasnak, ez voltam. Mondjuk, azért ez durva szó lenne rá, de a gondolkodásom rendkívül sok kívánni valót hagyott maga után, nem beszélve arról, hogy egyetlen egy dolog hiányzott belőlem 2010-2011 végéig: az akarat. Az akarat arra, hogy ne csak a szavakat csépeljem, hanem megtegyem azt, amit szeretnék, és elérjem az álmaimat. Nem könnyebb beszélni arról, hogy valami úgysem lesz jó, mint megpróbálni? Persze azért, próbálkoztam én, de mikor a sült galamb nem rögtön repült a számba, és ha netán bele repült ugyan, de már meg kellett rágni, az akkor nem tetszett. A romantikusok küzdésmotívuma hiányzott belőlem, hogy vannak dolgok – szinte minden – amiért harcolni kell, megtartásukért meg olykor még többet. Inkább klasszicista és konzervatív voltam. Tegyünk a dolgokért, de csak ímmel-ámmal. A harmadik évem tehát az enervált próbálkozás okozta kudarcról szólt, amely nagyjából a gyarmatosító spanyol királyi udvarral lehet párhuzamba hozni: gyors növekedés után egy erőteljes mélybezuhanás. De nekem még itt is szerencsém volt. Ha a pesszimizmusom nem akadályozta volna meg, és optimistán – ne menjünk ennyire előre, realistán - tekintek a dolgokra, láthattam volna, hogy azért, kevésbé olyan csehovi öngyilkosságig fajuló Trepljov-i a probléma gyökere. Ekkorira tehető, ha jól emlékszem 2010. nyarára az első Tar-buli amelyben szinte még mindenki az ÉN-keresés göröngyös útját járta, ki jó, ki rosszabb úton. Ezután indultam el a jó úton. Szép lassan. Összegezve tehát a második évem az első szinte egyenes ágú folytatása volt, míg a harmadik pedig az első Tar-buli, és a már belső evolúció okozta, első, enervált próbálkozás időszaka volt, ahol már azért a nap kezdett derengeni, és rájöttem, hogy a szellemeknek mellettünk kell lennie, nem pedig üldözni minket. Erre rásegített a diáknap is, valamint a bulik is. De itt kezdett már kialakulni bennem az az énkép, amely imád csavarogni, akár magamba, akár valakivel. Itt inkább még csak mással, mert, ha valahova magam kellett menni, rögtön jött az, hogy magányos és egyedül vagyok, míg mások pedig mindig társasággal mennek mindenhova.
„Megjöttek a segítők. Felpakolt egy csomagot, és megnézte mi van benne. Egy könyv. Rendkívül jó minőségű papírra nyomtatták, így még most is fehérek a lapok, pedig elég régi már, és az olykor esős idő, valamint a nedvesség nem tesz jót a könyveknek. Főleg az újaknak már, a lapok hamar elsárgulnak, és a kötésük sem a legjobb. A régiek sokkal tartósabbak voltak, évtizedeket is kibírtak. Pedig az ember nem fog egy újat venni belőle, mert már „elhasználta” így a „Tervezett Elavulásnak” itt nincs értelme. De ez most lényegtelen. Az idő még mindig tökéletes, ha lehet még melegebb van mint eddig. Egy enyhe mosoly van az arcán, kicsit csodálkoznak is, hogy miért ilyen szótlan. Betudják annak, hogy az izgalom és a készülődés. De nem. Azon gondolkozik, amelyekről eddig, és most újra eszébe jutottak. Ezeket már rég lezárta, és talán sokkal több mindenről is beszélhetne, de nem szükséges. Nem emlékszik már rá, és azok talán nem is lényeges dolgok. Az a fő, ami most van. Jobban emlékszik arra, ami leginkább azzá az emberré érlelte, ami most. Az utolsó két évre.
A fordulópont szerintem a negyedik év volt. Itt tulajdonképpen nem sok írásos bizonyíték és emlékmorzsa van, mert ha jól emlékszem itt éppen a második, vagy harmadik nagy hiatusomat élte a blog – sokszor félévig is akár, ahol max 1-2 bejegyzés volt kéthavonta. Személyes bejegyzés pedig félévig nem is született (2011. június és 2012. februárig egy darab sem). Itt szerintem szép lassan alakultam, változtam, mind életszemléletet, mind pedig belsőleg. Itt már kezdtem elégedett lenni magammal, elég sok buli, jobban ismerkedtem, próbáltam szociálisabb lenni, és nyitni a társadalom felé, bár még a maró cinizmusom és bunkóságom megmaradt. A 2012. április volt talán a teljes megváltozásom egyik fordulópontja, ugyanis áprilistól júliusig rendkívül kiegyensúlyozott voltam, és nagyjából elnyertem az akkori formám belső vázának nagy részét. A kiváltó tényező is jó volt, ami ugyan katalizátor nem lett, de nem baj. Igaz, itt sem ragadtattam el magam annyira (február és szeptember között 3 bejegyzés volt személyesen), de ezekre az időkre még emlékszem. Belegondolva, a szinte teljes belső nirvána megszerzése, a mélységes pesszimizmusból átalakuló teljes optimizmus nem beszélve arról, hogy a régi rossz tulajdonságaim nagy részét leküzdöttem (azért, még július elején-végén tudtam agyalni rendesen), és a jegyeim is sokat javultak. Ezért tűnik szinte hihetetlennek, amit a legutolsó évben – kisebb kanyarokkal, de sikerült elérnem.
Technikailag a legutolsó év nem állt másból, mint egy viszonylag stabil gazdaság elhúzódó inflációjából, amely rosszul sikerült reformokkal próbálta a korábbi életszínvonalat megtartani, ami persze csak a további tendencia romlását idézte elő. Ennek következtében a gazdaság mutatói rendkívül hosszú ideig stagnáltak, mígnem egy új, erőteljes reformnak és beruházásnak köszönhetően újra el nem indult a fejlődés útján. Nagyjából ezzel a közgazdász mondattal tudnám legjobban kifejezni az utolsó évemet, de irodalmi példaként hozhatnám a Németh László – Iszonyában is megtapasztalt hármas egységet: az élet-halál-feltámadás triumvirátusát. Rosszul kezdtem az évet, rengeteg experimentális kicsapongással, amelynek egy része jól zárult le, de a gazdaság színvonala továbbra is csökkent. Február környékén viszont megmakacsoltam magam, és leráztam magamról az eddig felgyülemlett közönyt és kiléptem a hibernációból, és új pénznemet vezettem be.
Az azóta tapasztalt gazdasági fejlődés hol gyorsabb, hol lassabb ütemben ugyan, de halad. Boldog vagyok, bizakodó a jövőre nézve, ráadásul végre nem hanyagolok el semmit, mindenre van idő – a blogolás is 2012. szeptember óta szinte folyamatosan megy, kivétel itt az érettségi-hajrában. Az elmúlt két évben szinte kétszer annyi emberrel ismerkedtem meg, mint a 11. év végén, ráadásul az iskolai baráti és bulizós kör mellett van egy másik társaságom is, akik 1-2 havonta szinte mindig tartanak valamilyen összejövetelt, ráadásul a nyáron szabad vagyok, így akár több időt tölthetek velük is. Persze az a rengeteg ember egy része csak „púp a hátamra”, így egy kis szortírozás lesz. „Szakmai életemben” is jó úton haladok, noha akadnak ott is döccenők. De hol nem? Mindig is lesznek rögösebb részek. De lesznek, akik a barátokon kívül mindig is ott lesznek az életünkben, valamilyen minőségben, és érlelődik a kapcsolatuk, hiába vannak közte akár féléves, egyéves szünetek is. A rögök néha jók. Persze, ha nem a szívben találhatóak – a realisták kedvéért.
Ráadásul sokkal empatikusabb vagyok az emberiséggel. Hiszek abban, hogy létezik még olyan, hogy jó. Hogy minden ember jó valamire, és mindenkinek van esélye a felemelkedésre, csakúgy, mint Tristan is hitt Thomas Mann elbeszélésében. Nem mondom, hogy mindenki eljut idáig, és hogy nincs az emberekben rosszindulat vagy egy nagy adag előítélet és diszkrimináció. Azt mondom, hogy az emberiség képes a változásra. Hiszem, hogy az emberiségben régen elvesztett hit, még visszaszerezhető számunkra.
Mert az élet szép.
„A víz tükre gyöngyöződik a hajó oldalán. Gyönyörű látvány, ahogy a lágy szellő simogatja a gigászi méretű transzportert. A parton áll, a homok simogatja a lábát. Az öregember is előbújt és búcsúzkodik. Megöleli, pedig nem is nagyon ismerte.
- Velem jön? – kérdezi hirtelen felindulásból.
- Nem. Én már megtaláltam, amit szerettem volna, elvégeztem a saját feladatomat.
- Biztos benne? Itt egy új világot fedezne fel.
Az öregember csak mosolygott és nemet intett a fejével. Elvégezte a dolgát, eljutott a partra, noha ez szinte az egész életébe került. De boldog, mert közben megismerte önmagát.
- Ne juss az én sorsomra. – válaszolta kis idő múlva, mikor az utolsó csomagok és poggyászok is a hajó rakterére kerültek.
- Mindig van remény egy új kezdésre – mondta. – Bármily sötétség is ölel körbe minket, a fény utat tör magának.
- „A fény hozza magával a sötétséget. Mily édes irónia.” - mormolta az öregember az orra alatt, majd nosztalgikus arcot vágott és a szeme a távolba meredt. – Igaza volt ennek a filmnek. Én hoztam magamra a sötétséget, de mindemellett jött vele a fény is. Az életem maga egy elrettentő példa, amelyet ha megismertetek másokkal, akkor mégis fényt tudok csiholni a sötétségből. Jó kis paradoxon nem? Belső fényrobbanás a sötétség magjában. De nem fecsegek tovább, menj, amíg még a szél kedvező a számodra. Tudod már, mit fogsz csinálni az úton, míg odaérsz?
- Természetesen. Pihenek, felkészülök, feltöltődök és ami a legfontosabb kincseket keresek. A tenger is rejt megannyi elfeledett történetet amely csak arra vár, hogy valaki kifogja a hálójában.
- Azért vigyázz, nehogy kimerülj, mire partot érsz. – korholta az öregember.
- Csak azért, mert egy új élet vár rám, nem jelenti azt, hogy az utamba kerülő lehetőségeket nem kell maximálisan kihasználni. Természetesen nem csapok fel kalóznak, és nem fogom a tengert járni. Lehorgonyozni sem fogok, csak mert valami értékeset vélek felfedezni egy adag hínár között. De ha valamit meglátok, megnézem, használható-e. Akár még a palotám legszebb díszét is megtalálhatom a tengeren. Ez már csak Isten, a Sors és Szerencse kérdése.
- Hát akkor, sok sikert, gyermekem. – Az öregember a vállára tette a kezét, biccentett neki, majd eltávolodott a hajótól. – Vigyázni fogok a váradra, hátha egyszer visszajössz.
- Énem egy része mindig is ott lesz az ódon falakon belül. Énem egy része mindig is az emlékeimben fogja őrizni az emlékét, és a te emlékedet is. De kétlem, hogy valaha ide visszatérek, hacsak nem lélekben.
Azzal felkapta a legutolsó csomagot, amit ő maga hozott ki utoljára, és mosolygott. Ő is biccentett, majd nevetve még hozzátette:
- Minden jót! Viszlát!
Azzal megfordult, és ránézett a hatalmas hajóra. Még egyszer, utoljára szétnézett a lakhelyén. Majd végleg hátat fordított neki, és az emlékekkel, jókívánságokkal, barátságokkal és reményekkel együtt rálépett a hajó hídjára.”
————————————————————————————————————————————————
[…] „madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.