S.J. Parris – Eretnek
A történelmi témájú alkotásokból sokszor olyan dolgokat is megtanulhatunk, amit a tankönyvekből nem, kivétel persze a szakkönyvek. Tesszük ezt úgy, hogy közben még szórakozunk is. Hasonló gondolatok juthatnak eszünkbe jelen esetünk tárgyának olvasásakor is, ugyanis Stephanie Merritt írónő S.J. Parris művésznéven írt könyve az 1580-as évek Angliájába kísér el minket, ráadásul a főszereplője is egy ikonikus alak, Giordano Bruno. A fülszöveg elolvasása után én csak marketingfogásnak hittem, hogy a máglyán elítélt csillagászt teszi meg központi figurának az írónő, de miután utánanéztem a dolgoknak esett le az állam, hogy a műben szereplő történelmi pillanatok és személyek egytől-egyig igazak. Persze, ettől függetlenül a könyv még lehet jó is, rossz is, nézzük, melyik ágens felé billen a mérleg nyelve.
S.J. Parris-től nem állnak távol a krimi-történetek, ugyanis pályája kezdetén is ezzel a műfajjal foglalkozott, s külföldön három könyve is megjelent, mielőtt 2010-ben kiadták jelen esetünk tárgyát Heresy címmel. A magyar fordításra nem kellett sokáig várni, az Agave kiadó adta ki a regényt 2012-ben, méghozzá kemény táblával és védőborítóval. A fordítást Török Krisztina végezte el, aki szerintem remekül ültette át magyar nyelvre az egyébként korhűen barokkos, cikornyás körmondatokkal megtűzdelt regényt, amely csaknem 500 oldalon keresztül tartja sakkban az olvasóit, hogy vajon ebben a bűnügyben ki(k) a tettes(ek).
Mint már említettem a regény a történelmi krimi műfajába sorolandó, de a történelmi háttér inkább csak díszlet, nem pedig tanítani akaró szórakoztató irodalom. Persze, ha mélyre ásunk, rájövünk, hogy remekül bemutatja nekünk az írónő az 1580-as évek Angliáját, amelyben a katolikusok és az anglikán egyház tagjai vérre menő küzdelmet vívnak a trónért, s az életben maradásért, de a regény nem akar tényekkel szolgálni, vagy netán történelmi információkkal, kivétel a szereplők és a helyzet valóságos mivolta. A lényeg itt a krimin van, így a nyomozás, a kihallgatások, kémregényekre jellemző epizódok tarkítják a palettát, és mint az lenni szokott, semmi sem az, aminek látni, és Bruno a lehető legtöbb titkot feltárja, amely egyesek számára akár fővesztéssel is járhat, és ezért igyekeznek a titkokat eredeti formájukban megőrizni.
A regény elején megismerhetjük, ahogyan Bruno-t kiebrudalják a kolostorának a falai közül eretnek könyvek olvasásáért -, vagyis, hogy pontosak legyünk megszökik – majd Londonba menekül, ahova nem ér el a Szent Inkvizíció keze, ugyanis magát az inkvizítort sütnék meg, ha betenné a lábát Londonba. 1583-ban járunk, Véres Mária uralkodásának vége, ismét helyreállt az anglikán egyház, a keresztényeket pedig üldözik, és kivégzik vallásuk gyakorlásáért. Bruno, költő barátjával Sir Philipp Sidney-vel Oxfordba utazik, ahol is egy lengyel palotagrófot kísér, ám több feladatuk is van ennél. Sir Francis Walsingham megbízásából a királynő ellen irányuló katolikus összeesküvéseket kell felkutatnia Brunonak Oxford falai között. Ám, Bruno más okból kifolyólag jön Londonba: szeretné megtalálni Hermész Triszmegisztosz elveszettnek hitt könyvét, ami természetesen tiltólistán van, s birtoklása eretnekségnek minősül. De, hogy a dolgok még bonyolultabbá váljanak, az oxfordi egyetemen borzalmas gyilkosságok történnek, amelyek egy-egy keresztény mártírhalálra emlékezteti az egybegyűlteket. Brunonak tehát sürgős feladatokkal kell megbirkóznia, s eközben beférkőznie az egyébként zárt közösséget alkotó professzorok bizalmába, hogy kiderítse mi az igazság. A történet egyébként sodró lendületű, az írónő remekül adagolja nekünk a feszültségeket, és az eseményeket, mindig kiderül valami apró kis titok, amely más megvilágításba helyezi a történteket. Éppen ezért szinte sosem tudhatjuk, ki is a tettes, vagy ki hazudik és ki nem. A történet egészen a regény közepéig szinte szárnyal, utána kicsit leülnek az események, hogy a végére ismét felpörögjenek. Bár, a krimiszál viszonylag kidolgozott a mű végére mégis kicsivel több csavart várna az ember, viszont tetszett, hogy a vége kétségeket ébreszt bennünk és a főhősben is.
A karakterek kidolgozása egészen jól sikerült, Bruno eléggé árnyalt, viszont talán egy kicsit pipogya is. Remekül egyensúlyozik a viszonylag semlegesség határán, s a lelke mélyén mi magunk is átérezzük azokat a gondolatokat, amiket ő fogalmaz meg a könyv során. De valahogyan mégis kicsit erősebb jellemnek képzeltem el. Aki még külön tetszett, John Underhill rektor jelleme, ki talán még Brunonál is kidolgozottabb. Az állását és az egyetem jó hírét féltő rektor, aki szemet tud hunyni néhány ártatlan kicsapongás fölött, de közben keményen fellép ha kell, nem beszélve arról, hogy megpróbálja a kor szellemiségénél modernebben nevelni a lányát. Nehéz mezsgyén van ő, abban a korban megpróbálja kihozni magából a legtöbbet, amit megtehet, de sajnos néha a sors kegyetlen. A szokásos krimimellékszereplők is megkapják a magukét, például az örök barát Sidney, akire lehet számítani, vagy a bugyuta, de annál hasznosabb kapus is egy-egy archetipikus személyiségjegyet képvisel a történet során. A többi professzor nem kap sok szerepet, de korrektül kidolgozott személyiségük elég arra, hogy szinte mindenkiből kinézzük, lehetett ő is akár a gyilkos.
A regény egyébként a megoldandó feladatok, kisebb-nagyobb ügyek miatt engem leginkább egy szerepjátékra emlékeztetett, amelyben minden egyes kis nyomból akár egy teljesen más szálat is fel kell göngyölíteni. Egyébként a könyv sodrása meglepően gyors, és szinte peregnek az események és a különféle titkok is, úgy tűnik a modernebb történetek is kezdik felvenni a rohanó világ tempóját, vagyis aki a lassabb, nyugodtabb tempójú regények hívei azoknak nem ajánlanám. Leginkább M.C. Scott – Római Kémjéhez hasonlítanám, ugyanis abban is szinte mindig akadt valami esemény, vagy jelenet, amely megdolgozta a fantáziánkat. Apropó történelmi karakterek. Szinte mindenki valós történelmi személy, akikkel a regényben találkozunk. Sir Philip Sidney és Walsingham valóban éltek, és valóban ugyanazokat a titulusokat viselték, mint a regényben, nem beszélve John Underhillről és a disputáról, amely valóban megtörtént, nagyjából úgy, ahogyan azt Parris leírta, ráadásul Bruno valóban volt kém.
Ami még külön kiemelendő a regény stílusa. Az írónő a korhű, barokkos körmondatokat remekül lemodellezte – itt megemlíteném a fordítás kiválóságát, ugyanis a magyar szavak is megfelelően régiesek, barokkosak. Néhol 4-5 soros mondatokkal is találkozhatunk, ám ezeket gyakran váltják fel különféle poénok, amelyeket remekül helyez el. Néhol egy viszonylag hosszabb, stresszes jelenetet old fel néhány jól elhelyezett humorral (ráadásul ezek is korhűen vannak megfogalmazva, így csak úgy adható vissza igazán, ha a művet olvassuk). De ha kell, naturálisan ábrázol egy-egy kivégzést, és nem finomkodik a részleteket is leírni, bár az akciórészek eléggé suták, és nem átallt kétszer is ugyanabba a hibába csalni a főszereplőt. Aki esetleg összeegyezhetetlennek tartja, hogyan lehet körmondatokat gyors sodrásban megírni, azoknak megsúgom, hogy remekül. Nyoma sincs a Sorti-házaspár lassú tempójának, és emelkedett hangulatának, pedig a mondatszerkesztés nagyon is hasonlít rá. A tájleírások remekül elképzelhetőek és részletesek, elég sok apróbb részletet megtudunk egy-egy várkastélyról, vagy egy csehóról.
Mindent összevetve egy modern felfogásban íródott, gyors sodrású krimit olvashatunk, amelyet egy valós történelmi korszakba illesztett át az írónő, nem mellesleg a stílusával fejet hajt a kor szellemének is. Így tökéletesen megférnek egymás mellett a barok körmondatok, a humorral, a krimi toposzai, a történelem tényszerűségével, valamint a kegyetlenség is a humanizmussal. Akik a szó szoros értelmében vett történelmi regényt várnak, azok esetleg csalódni fognak. Leginkább azoknak ajánlanám, akik nem a keményvonalas krimi hívei, és szeretnének egy teljesen más helyzetben játszódó nyomozást olvasni, amelyben nem mellesleg megismerhetik az 1580-as évek Angliájának társadalmi helyzetét és gondolkodásmódját is. Egy szó mint száz, a történelmi krimi fúzió jelen esetben tökéletesen megvalósult, nem érdemes különválasztani a kettőt, mert azzal nem mondanánk teljesen igazat az olvasóknak.
8.5/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.