Nem tudom hol elkezdeni. Sosem szerettem semmit elkezdeni, mert nekem sokkal nehezebb volt, mint valaminek véget kanyarítani, és ez a jelenlegi postomra is érvényes. Alapjába véve, nem is tudnék miről írni, de úgy érzem, hogy eloszlassam a sötétség ölelését, amely jelenleg körbe vesz, muszáj valami kézzel foghatót adni arról magamnak, mi is folyik le éppen bennem. Ha tudom egyáltalán. Mert ez sem biztos.
Mindent egybevéve jelenleg boldog vagyok, már egy jó ideje annak tartom magam. De ez nem jelenti azt, hogy a boldogságban nem lehetnek olyan problémák amelyek kicsit elveszik a boldogság tetejét, úgy mint amikor leszürcsöljük a habos sörről a habot. Alatta is lehet ugyanolyan jó a sör, sőt talán az íze akkor adja meg igazán hogy mi is az a sör, de a legjobb mindenképpen a habos rész. De nem lehetünk mindig a habokban, olykor alá kell merülni a mélyre, ahhoz, hogy újra elérhessük a habzó mennyei mannát. A boldogság és az élet is ilyen ugye? Sinus ritmus, biológiai esszencia, meg megannyi más tudományos kifejezés is szerint egyszer lent, egyszer fent. Mivel a boldogság nagyjából ugyanúgy testesül meg mindenki életében, szemben a problémákkal, így a személyes postjaim is mindig a negatív megtestesülése lesz a blognak. Úgyse sokan olvassák a személyes postjaimat, nem is akarom reklámozni őket túlzottan, én jobban tudok ezáltal gondolkodni, amúgy meg miért írhatnék arról, milyen jó a habokban vergődni? Nem vagyok boldogtalan, nem keresem már magamat, mi több, az élet értelmét, vagy a változás sem foglalkoztat úgy. Szimplán, lemerültem a mélybe, ahol az árnyékok ölelnek, míg a fény csak a karjait nyújtja felém. Ha nem merülnék le, leégnék, nemdebár?
Alapjába véve nem kellene elmerülni a habokban, ha minden egyszerű lenne. Mondják, hogy úgy a legjobb valami, ha spontán jön, de az érzelmeinknek nem tudunk megálljt parancsolni. És mi miatt lehet az ember rosszkedvű, ha a be nem váltott érzelmektől? Az érzelmektől, amelyekre vágyik és nem jön sehogy sem, akár keresi, akár nem, egy kicsit megcsömörlik, s olyankor haragszik mindenkire, de közben senkire se. Így vagyok most. Mindenkire kicsit haragszok valamiért, de közben meg nincs rá okom. És a legrosszabb, hogy nem tudok ellene semmit tenni, mert akármennyire változik az ember, mindig jobbnak kell lennie, mert van amikor a magabiztosság, és az ész nem elég. Sőt, egyes esetekben az ész hátráltató erő. "Okos emberek körében a boldogság a legritkább dolog, mit ismerek" - mondja Hemingway. Ez persze nem igaz teljesen, tekintve, hogy én boldog és elégedett vagyok magammal, de kétségtelen, hogy rengeteg problémát okoz az okos embereknek az, hogy jól érezzék magukat. Nekik nem elég az, hogy "boldog vagyok, kész", ők valamilyen okot, vagy célt keresnek ebben és azt hiszik, ha eljutnak erre a szintre, akkor onnan akár az unikornisok ők is szivárványt szarva járhatnak a felhőtlen kék égen, mintegy mannaként nyújtva a gyönyört a föld lakóinak. De, ez nem ilyen egyszerű. Néha az unikornis is megbotlik és olyankor lehuppan a földre, és kereshet felszálló helyet, mert nem tud máshogy eljutni a kék égre.
Olykor változunk, elégedettek vagyunk magunkkal, mindenhonnan körül vesznek minket a pozitív gondolatok, az elismerő szavak, és hogy közel vagyunk ahhoz a tökéletességhez, amit elérhetünk. Már mi is elkezdjük ezt hinni, csakúgy okádjuk a szivárványt, mikor beüt a mennykő. Mire való ez, ha mégsem változunk? Mire való ez, ha még mindig ugyanott toporgunk a közjó szemében, s hiába érezzük, azt, hogy már mások vagyunk, jobbak mint voltunk, a szellemeink mellettünk haladnak s segítenek az utunkon, ha éppen azt használja ki a másik ember, amiben jó vagy? Hiába vagy jó ember, segítőkész, kedves, ha valaki éppen ezt kihasználva berak téged egy olyan helyre, ahonnan nehezebb kikerülni mint Lucifer mellől a Pokol jegéből? Erre jó hát az ember? Nem leszek gonosz, nem leszek bunkóbb annál ami alapból vagyok, mert egyszerűen szembeütközik azzal ami vagyok. Félre értés ne essék, ugyanúgy megvan az egom, és tudom, hol vannak a korlátaim és az előnyeim. De kérdem én, mire megyek bármiféle szintlépéssel, ha ugyanott vagyok akármit csinálok, s a végcél ugyanaz? Szeretném megtalálni a számomra pozitív választ erre a kérdésre. Ezt keresem. Ezt kutatom, vadászként járom agyam és az élet rejtelmeit, közben pedig a nap dolgaival törődöm, s próbálok szinteket lépni, magam miatt is, és hogy még jobb váljak. Romantikus hőssé válok tehát, de az én regényemet senki nem fogja megírni. Mert ezen mindenki átesik, s mindenki keresi a saját válaszait, mindenki hős a maga szemében. Boldog emberként is megvannak az élet küzdelmei. De én vállalom ezt a küzdelmet. Emelt fővel, hogy a végén arany serlegből igyam vadam vérét, s vigyorogva a vadászat örömén és az új vad reményében.
A húsvéti szünetben csak magammal törődtem, valamint a "szakmai" életemmel, vagyis a bloggal és az írással. Nem gondoltam semmire, s úgy érzem, kell, hogy az ember ne gondoljon olykor semmire magán kívül. Örülök a barátaimnak, örülök, hogy mellettem állnak. Remélem ott is maradnak, ahol jelenleg. Köszönet nekik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.