John Fowles - A Lepkegyűjtő

2012.03.02. 11:25

 John Fowles – A Lepkegyűjtő

 Érdekes dolgok a történetek. Még érdekesebb viszont a narratíva ahogyan egy történetet elmesélnek, elrejtve benne azokat a pontokat amiért végülis ez a regény készült, valamint ahogyan szemléltetni lehet két ember tökéletesen ellentétes gondolkodását és társadalombeli stílusát, meghintve azt egy szép kis társadalomkritikával. Ami viszont talán a legérdekesebb, hogy azok a félelmek és még akkor csak csírakorban tartó társadalmi viszonyok, amik az 1960-as években fellelhetőek voltak, mennyire is igazzá váltak, és még a mai napig is elharapózik az életünkben, sőt ha lehet néhány dolog egyre rosszabbá válik. Valamint egy-két optimista megjegyzés miként nyer értelmet bő 40 évvel a könyv megszületése után, és mi magunk is el hisszük, hogy a művészet és a szépség sosem veszít a közönségesség és az álművészek, művészetet tettetők felett. Az igazi értékeket sosem lehet elnyomni, és mindig lesz egy kis csoport akik kiállnak azokért a dolgokért, ami naggyá tette az emberiséget és méltán nevezhetjük őket klasszikusoknak ezért. Nem, ez a könyv nem krimi még csak nem is egy őrült pszchiopata perverz szexuális kielégülésének könyvben való manifesztációja, ez egy kőkemény összehasonlítás az 1960-as évek művészetének és a társadalmi rétegek különbségeiről és azokról az időkről amelyben még a hidegháború okozta lelki nyomás jelentette talán a fő veszélyt. Ez a könyv nem egy illusztrált Gyilkos Elmék epizód, sőt még nem is egy thiller, sokkal inkább csak egy extrém helyzetbe burkolt korrajz, amellyel Fowles mégsem akart a korral teljesen szembekerülni. És éppen ezért ez a könyv egy igazi klasszikussá emelkedik, és noha nem úgy emlékeznek rá mint az Ulysessre, vagy akár a Twist Olivérre, valamint a szépirodalom olyan műveire amiket az iskolában tanítanak, hanem csak egy könyvre, amely egy őrültről szól aki egy nőt tartott magánál. Nyilván persze vannak a 60-as évek irodalmárai között akik sokkal mélyebben és keményebben léptek fel az igazukért és az eszméikért, mégis ebben is megtalálhatja az ember az elburkolt dühöt és cinizmust ha akarja. Amiért klasszikusnak is tekinthető lenne a könyv, nem szabad levonni sokat az érdemeiből és kritizálni, de én mivel kritikus akarok lenni, nem tudok elmenni olyan dolgok mellett amik a kritikámból kiderülnek. Lássuk hát.  

A kötet 1963-ban jelent meg, The Collector néven a Jonathan Cape kiadó gondozásában. A magyar fordításra 1969-ig várni kellett, a fordító pedig Róna Ilona volt, aki szerintem jó munkát végzett a könyvben. A kötet nem túl hosszú, 295 oldalon terpeszkedik az olvasók szolgálatára. A 295 oldal olykor talán még soknak is tűnhet, ugyanis a kötet fő történeti szála leginkább csak a rabló szemszögéből tekinthető előtérbe helyezettnek, ugyanis Miranda naplóbejegyzéseiből megismerhetjük a másvilágot, a társadalomkritikát, az akkori sznob London felépítését, valamint Miranda múltját és terveit. Mint fentebb említettem, a kötet nem egy krimi és nem is thiller, de azért az alapvető stílusjegyeket magába foglalja, és megpróbál nyomasztani vagy olykor hangsúlyt gyakorolni a jelenben történt eseményekre, de ez valahogy a kötet vége felé már elveszti aktualitását, és inkább csak egy lezárásnak szolgál mintsem hogy a karakterek közül bárkit is megsajnáljunk, vagy éppen gyűlöljük.

Éppen ezért stílusilag is talán a dráma lehetne a legtalálóbb a könyvre, megemlítve hatásként a fentebb említett elemeket. Ugyanis, minden ellenére egy drámával van dolgunk, tekintve a végkifejletet és a keserédes epilógust. Ráadásul a kicsit dokumentarista jellegű elbeszélés ahogyan antihősünk leírja a saját szemszögéből a történteket még egyedinek is hatnak, és kicsit nyomasztónak hogy a fejébe láthatunk egy ilyen súlyosan beteg embernek, és akarva akaratlanul is párhuzamot húzunk a saját lelki világunk és az övé között. Mielőtt bárki is megijedne, nem volt közte sok hasonlóság, viszont lényének legmélyét ha egyszerűen vizsgáljuk megérthető, és azért a végén egy kicsit mind a két karaktert sajnáljuk, akárhogyan is történt.

A történet szerint Ferdinand Clegg egy különc, végtelenül begyepesedett, konzervatív eszméket valló, beteg férfi aki lepkéket gyűjt. Egy nap aztán, a munkahelyéről meglátja a csodálatosan szép Mirandát, és egyből elhatározza hogy ez a nő kell neki. Fizikailag természetesen képtelen elhinni hogy ezt természetes, emberi eszközökkel elérheti, hiszen nem is szép, a beszéde a régi munkásosztályt képviseli, a gondolkodásmódja pedig jóindulattal sem nevezhető modernnek. Ráadásul félszeg, magányos, önbizalom hiányos és ezen nem segít nagynénje sem. Egy nap aztán rámosolyog a szerencse és nyer a totón, amivel aztán elkezdheti dédelgetni álmát, miszerint Miranda az övé lesz egyszer. Miranda eközben Londonba költözik mivel rajzaival nyer, így a londoni művészeti egyetemen tanul tovább. Clegg követi, és elkezdi tervezni szörnyű tettét, miszerint elrabolja és hátha a lány beleszeret, ő pedig örökké nézheti, gyönyörködhet benne, majd pedig a gyermekeit hordja a hasában. Mivel a pénze megvan, és magányos is, így senkinek nem tűnik fel üzérkedése, a rokonok eközben Ausztráliában vannak, így kezdődik el Miranda rémálma, mikor is Clegg elrabolja. Csaknem 3 hónapos tragikus történetükről szól a könyv, két szemszögből nézhetjük végig miként telnek el a napok és hogyan alakul a kapcsolatuk, ahol szinte egymásra utalva léteznek egy mindentől távol eső, vidéki házban.

A történet egyébként, mint írtam, néha eltűnik főleg Miranda naplóbejegyzéseiben, és amikor újra előjön olyan érzésünk támad mintha csak alibiként szolgálna. Nos persze, ez Ferdinand esetében nem igaz, ugyanis a könyv első fele az eltöltött napokról szól, miként szolgálja ki a lányt, és hogy bánik, vele milyen betegesen hisz az ő szerelmében és abban hogy örökre együtt lehetnek. Egyébként, néhol leül a könyv, főleg a közepe táján, ugyanis a napok mindkettejük számára unalmasan telnek, általában a megszokott napirend, tarkítva egy kis szokás szerinti veszekedéssel, beszélgetéssel, vagy nevetséges próbálkozásokkal a szabadulást, vagy a jobb életkörülményeket illetően. Miranda bejegyzéseiben pedig egy teljesen más világ tárul a szemünk elé, megismerhetjük a múltját, a szerelmét, a barátait, valamint a mélyre ható társadalom kritikát, amit az angolok ellen táplál, valamint hogyan hatott az akkoriban egyre jobban meggazdagodó „felkapaszkodottak” új rétege a művelt, alapból gazdag emberekre, és hogyan nyomták el a művészet magvait a sznobok. Ráadásul rengeteg párhuzamot fedezhetünk fel akár a mai életünkkel is, és hogy rengeteg olyan ember akad ma is akik harcolnak a társadalom ellen, és noha a művészetet újra divatba jött szeretni, akadnak akik még mindig szembe köpik az olvasókat, és inkább elbutítják magukat a kor „igényességével.” Egyszóval, a mű közepe-vége felé átcsap egy enyhén filozófiai, szociológiai témába a könyv, amin nyugodtan elgondolkozhatunk, mert sok eszme még a mai napig érvényesül. Mint írtam akár szembesülhetünk az erőszak, a magány és a sötétség egyre gyarapodó eszméivel, ami a 60-as években még csak csírában burjánzott, az mára már elfogadottá vált, és sokan ugyanúgy nem tesznek semmit az ellenkezőjéért, akik meg tennének még túl naivak ahhoz, hogy felfogják, nem az első szerelem a legnagyobb gyötrelem az életünkben.

A karaktereket ennek megfelelően remekül alkották meg, bár Miranda kicsit túlzó volt a vége felé, és a G.P.-vel való kapcsolata inkább a hús-vér ember érzését keltette mintsem hogy átéreznénk az érzelmeit G.P.-vel. Miranda egyfajta eszmeként is szolgálhat a lázadó, művészezettel jobb világot teremtő csoportjaként, míg Ferdinand volt a konzervatív, rosszindulatú, begyepesedett gondolkodás megtestesítője, akik ugyanúgy elvették a reformerek szabadságát mintsem Ferdinand elvette Mirandáét, vagy csak rabláncon tartották őket, és mindent megkaphattak amit akartak, kivétel a szabadságot. Clegg karakterét egyébként szánni lehet, és akár néhol még az együttérzést is megpróbálják elérni velünk, de sajnos néhol rendkívül felszínesen és sekélyesnek hat mind az övé, mind pedig Miranda karaktere.

Mivel Ferdinand nem egy intelligencia-harcos, és Mirandának jobb dolga is van, mintsem naplóbejegyzéseiben irodalmi szintű tájleírásokat adjon a falról, így a leíró részek száma is csekély, de azért egy-kettő akad, és nagyjából mindenki el tud képzelni egy vidéki, 60-as évekbeli angol kúriát.

A könyvet, ha két részre vesszük, csak úgy tudjuk igazán értékelni. Szociológiai regénynek, burkolt társadalomkritikának kiváló, elgondolkozhatunk a fent említett sarkalatos pontokon, de ki milyen gondolkodású, annyi variáció (Goldberg – Variációk című zenéjébe érdemes belehallgatni) szerint találhatjuk meg a hátsó jelentését. Ha viszont csak szimplán „szórakozni” akarunk és nem akarunk mélyebb gondolatokat keresni annál amit az alaptörténet kínál annak viszont kevés, mert ilyen témában ezt jobban is ki lehetett volna dolgozni. Egyszóval, az adott pontszám a kettő átlagát adja meg, mert bár hiába jó a regény, ha akadnak benne elnagyolt, inkább színesítőnek ható részek, amely mint önálló regény nem feltétlenül állja meg a mércét.

8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.