Rejtély (2. Évad)

Megosztás

2010.11.14. 14:17

 

Rejtély

(2. Évad)

 

A sorozatoknak - a többi szórakoztató médiaipari cikkekkel ellentétben – nem az első megjelenésük, részük – jelen esetben évaduk – a legjobbak. Az első évadok általában csak szárnypróbálgatások, tapogatózások és egyben bemelegítése egy általában sokkal tágabb és epikusabb történet kibontásának. Így, általában a többi szezon során sikerül egy olyan szintre eljutniuk, ami már leginkább tetszik a nézőknek és elismerik, hogy na, megérte megvárni a többi évadot, míg az ortodoxabb néző számára meg lehet éppen ez a bebonyolított, kuszás történet nem nyeri el a tetszését. Mennyi esetet láttunk már erre, elég, ha csak a Lostra vagy a Szökésre gondolunk, ahol egyre sűrűbb és mélyebb sztoriszálat kaptunk, ami rengeteg nézőt tántorított el attól, hogy tovább kövesse az eseményeket, míg másoknak éppen ez tetszett. Vagyis, a nézők számára mindig is nehéz a kedvében járni, így az írók általában a kiadói nyomásra vagy a kritikai véleményekre támaszkodva javítanak – vagy rontanak – a kezükben lévő sorozat sorsán. Sok esetben a szériák egyszerűen kifáradnak, nem tudnak annyi lelkesedést és újdonságot hozni, hogy egyszerűen továbbra is sikeresek maradjanak. Ebbe a csapdába esett például nagy bánatomra a Hősök is, vagy elég, ha megnézzük a Dr. House 7. évadának nézettségi adatait, egyre mélyebbre süllyedtek. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a kiadók ne állnának teljes mellszélességgel az adott sikersorozatuk mellett, vagy esetleg a minőség is romlana. Ugyanis, a Doktor House esetében is elmondható hogy az 5. évad sokkal jobb volt, mint a 4., mégis kevesebb ember volt rá kíváncsi, de ez a kritikáimból ki is derül. Hogy, miért is írtam ezeket a sorokat a Rejtély kapcsán? Azért, mert a Rejtély első évadával foglalkozó kritikám elég negatív képet kölcsönzött a sorozatnak. De íme, a 2. évad, ami meghallgatta minden imámat, és egy sokkal nagyobb lépést tett előre mind a pontszámok, mind a szívem lépcsőjén. Hogy miért is? Az hamarosan kiderül, ha tovább olvastok.

Ugyan, az első évad masszív nézősereget toborzott, átlagosan 10 millió embert szegezett a képernyők elé Olivia és a Fringe Division kalandjai, ami azért elég szép szám. Ugyan sok ember azt hinné, hogy Amerika így minimum 20-30 millió embert kellene egy évad vonzani, de ez korántsem így van, hiszen az Odaát nézettsége is 2-3 millió fő, és mégis pezsgőt bontanak az örömére. Persze a nézettségi adatokat látva, misem volt kérdéses, a Fox berendelte a második évadot, amit aztán 2009. szeptember 17-én el is kezdtek vetíteni, és 2010. májusig, 23 részen át őrölte a rajongók idegeit. Magyarországon is vetítésre került ez az évad, de a 17. epizód után az RTL Klub a Showder Klub új évadának következtében levette a képernyőről, így aki kíváncsi a történtekre annak külföldi úton kell beszereznie a hiányzó 6 epizódot (már ha eddig nem tette meg).

A sorozat főszereplői, a már előző évadban megismert Fringe Divison egység tagjai, akiket nem sorolnék fel ismét, aki gondolja, fáradjon át az előző kritikámba, ott bővebben írok róluk. Igaz – nem csak én – sok kritikus felrótta a sorozat számlájára, a kissé steril, ismeretlen karaktereket, így sokan várták az évadtól, hogy többet mutassanak meg a szereplők lelki világából. Ugyan, Olivia története egész tűrhető volt, a Bishop-szál is egész életszerű volt, de mégis hiányzott valami a többi karakter életéből. Noha, ez a jelen évadban sem fog sokat változni, noha Broyles múltjáról megtudjuk azt, amit eddig is tudtunk (vagy tudni véltünk). Az évad fővonala egyik építőköve jelenleg a Bishop-család múltjára és jövőjére épül, tehát a két szereplőt mind lelkileg, mind történetileg jobban középpontba hozzák. A kapcsolatuk egyre javul, de a múlt sötét szárnya ott lebeg felettük, elfedve a sötét igazságot. Igaz, Olivia testvérével való kapcsolata kissé hátrébb szorul, de most más, évadközti beszélgetésekből mégis több dolog kerül napvilágra Oliviával kapcsolatban is. Ráadásul megkapjuk most a szokásosnak mondható klisét is, vagyis különböző esetek szemtanúival való beszélgetés során hintenek el magukról információmorzsákat. Igaz, az első évad cliffhangere kissé korai volt, már ami Peter múltját illeti, ugyanis így szinte előre borítékolható az, ami majd kifog róla derülni az évad során. Persze, lehet, valaki nem veszi észre, vagy nem gondol bele, de a fő motívumként feltüntetett múltbéli cselekményre már az első évadban választ kapunk. Ez nem von le semmit az értékéből, de így kevesebb az izgalomfaktor, mint teszem, azt lehetne. Ugyan, a szereplők egymással való kapcsolata is javult, például Astrid is közelebb kerül a nézőkhöz is, a gondoskodásával és barátságos megjelenésével.

Maga a fő sztorivonal ott folytatódik ahol az első évad abbamaradt, persze nem egyenes ágon. Az, hogy mi történik a párhuzamos világban csak a 4. „Momentum Deferred” címben kapunk válaszokat. Az évad főként a párhuzamos világok közötti kapcsolatra koncentrál és a világok közötti esetleges háborút, vagy annak megelőzését veszi célba, és ennek megfelelően vannak részek, amik csakis erre koncentrálnak. Tehát, a két világ nem csak elméletben létezik, hanem konnekcióban állnak egymással és különböző feladatuk van a másik oldal embereinek és szereplőinek. Persze, az évad nagy része most is inkább a különleges gyógyszerek, vírusok, vagy esetek elkövetőit üldözi, de most gyakrabban előkerül a fő vonal. Ami egyébként érdekes, csavaros, ámbár néhol gyermekded. A másik világ elpusztítását kívánó szerkezet, vagy a világvége hangulat már többszörösen ellőtt elem, de ezen kívül érdekes, és izgalmas ráadásul kissé emlékeztet a Hősök jövőben játszódó, egyedi atmoszférát sugárzó epizódjaira. Van benne spiritusz, sokkal epikusabbak ezek az epizódok, mint a többi, de lehet éppen ez a bonyolultság és komplexitás lesz hatással sok nézőre. Éppen emiatt kellett a kissé lagymatag első felvonás. Az alakváltók több részben is visszaköszönnek, csakúgy, mint találkozhatunk a párhuzamos világban létező alteregókkal, mint Walterrel (Walternative), Oliviával (Bolivia), akik ugyanolyanok, de mégis mások. A többi részben fellelhető ügyek, viszont sokkal krimi-orientáltabbak lettek és egyben hihetőbbek. Ilyen például a 70 ezer év után elszabaduló vírus, amit véletlen kiástak, vagy a specialista, aki álombetegségben szenved, ezért rabolja az emberek álmait, sőt akadnak még itt kissé ostromállapotos részek is. Igaz, az évad legjobb részei természetesen a fő vonal epizódjaiból kerülnek ki, és ez néha zavaró a többi részre. Ugyanis, az évad vége felé a nagy évadzáró előtti 3-4 részt szinte kihagyná az ember, mert nem hoznak annyi izgalmat, mint a 16. „Peter” című rész.

Mint írtam, az előző évad kissé sci-fi mivoltából vesztett ez a felvonás, sokkal inkább a krimi irányába mozdult el, már ami a rendezést illeti. Több a letartóztatás és a krimi elem, mint régebben, ráadásul az ügyek is sokkal hihetőbbek és kevésbé misztikusak, mint az első évadban. Na persze itt se kellett félteni az írókat, ugyanis az időgéppé alakult ember, vagy az idegen organikus életforma, vagy az alakváltókkal foglalkozó ügyek egész sci-fi szerűek, de sokkal inkább krimi formába. Gondolok itt a nyomozásra, a különböző telefonálásokra, és a bürokrata megnyilvánulásokra. Viszont, akciójelenetből is többet találunk az évad folyamán, például pisztolypárbajok, menekülések, néhány autós baleset és verekedések. Például többször élünk át olyan pillanatokat is, amikor Olivia vagy Peter verekedik, vagy harcol valakivel, ami egész egészséges színfoltot ad a szériának. Főleg az évad végén találunk akciósabb pillanatokat, de most se ezekre megy ki a fő hangsúly, ami persze nem is baj. Igazából az első évad elemeit, mint a boncolás, tudományos beszélgetés (amiből sok rendkívül érdekes), vagy a kissé gyomorforgató tetemek látványa most is megvan, csakúgy, mint az alapvető felépítés, de most mindenből egy kicsivel többet adnak hozzá, vagy vesznek el. Például kevesebb csúnya jelenetet, vagy gusztustalan tetemet fogunk látni, de egy-két igazán „durvább” effekt azért horogra akadt. Speciálisabb epizódokat is kapunk, ilyen az első évadból kimaradt „Unearthed” amit rendkívül rosszul illesztettek be, hiszen egy első évadban lévő szereplő is feltűnik, illetve az évad vége felé, a noir-os, nyomozós, fantázia szülte rész nagyon de nagyon nem illik bele a képbe. Viszont, akad most flashback epizód is, ami teljesen a múltban játszódik, illetve olyan is, ami a másik univerzumba. Újra előkerülnek viszont a megfigyelők is, ráadásul most többen is vannak, de egyértelmű választ nem kapunk a jelenlétükre. Még.

A színészi játék is javult, az Oliviát alakító Anna Torv végre valami életet is lehel magába, főleg a másik univerzumban lévő szerepébe, de legfőként a Walter Bishopot alakító John Noble játéka javult. A szokott, kissé megroggyant öregembert néhol felváltja, Walternative, aki teljesen más, magabiztos, és igazi vezéregyéniség.  

Az évad legegyedibb, leghangulatosabb és legjobb része, a 16. „Peter” névre keresztelt epizód, rendkívülire sikeredett, és több oldal is maximumra értékelte. A Flashback epizód, amiben megismerhetjük Peter múltját. A másik rendkívülire sikeredett duplaepizód, az „Over There” ami az évadzáró, és az alternatív univerzumba játszódik (külön, vörös openingel). Igaz, ismét sikerült az évadnak egy klasszikus cliffhangert kreálnia, de maga a két rész, talán az egész sorozat legjobbjai közé tartozik. A „Johari Widow” is egész egyedi, a kissé ostromállapotos, akciósabb rész még emlékezetes, vagy a Megfigyelőkre fókuszáló, „August”. Igaz, leginkább az első fele az évad legizgalmasabb részei, a vége felé találunk néhány részt, ami abszolúte kihagyható. Ilyen a drog általi mesedélután, a 40-es évek hangulatát idéző „Brown Betty”, ami a legkívülállóbb és leggiccsesebb rész. A már említett „Unearthed” sem tartozik a legjobbak közé, de a „Of Human Action” is elég semmitmondó rész. Igaz, abban egy megvadult gyerek irányítja az elméket, de akkor is kissé klisés.

 A zenei aláfestés is sokat javult, ha jól hallom most Michael Giacchino több részt vállalt a komponálásba, ami leginkább az évad első felében hallható. Zongora, hegedű, nagyzenekari elemek, szinte simogatja az ember fülét, meg beszéd közbe is szól. Igaz, az évad vége felé elhallgat több helyen, de azért jóleső érzés hallgatni, ha több a talpalávaló. Az évadzáróban is egész emlékezetes pillanatokkal gazdagodik a hallójáratunk. Sőt, néhol még licenszelt zenéket is kapunk, kissé operásabb, jazzesebb, de modern rock tételeket is hallhatunk rövid időre a részek megtekintése közben.

 A Rejtély második évada igazán izgalmas, és epikus lett, egy remek főszállal és izgalmas epizódokkal, ami feleteteti azt a pár unalmasabb részt, amit az évad vége fele kapunk. Ugyan, még nem tökéletes, de egy egész jó irányba indultak el ezzel a szállal, aminek még csak a kezdeti stádiumát kapjuk meg az évad végén, a kibontás a 3. évadban fog elkezdődni. Akiknek esetleg nem tetszett volna az első évad, azoknak bátran ajánlom, akiknek meg tetszett, azoknak is. Illetve azoknak is, akik szeretik az elvont, sci-fisebb történeteket, de reális tálalással fűszerezve.

 

8.6/10

 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr22447994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása