Do you think Stone our praying will be heard one day?

Megosztás

2010.09.11. 16:01

/A bejegyzés második bekezdése után található "tovább" gomb, remélem észreveszitek hogy nincs vége a bejegyzésnek az adott részen/ 

 

  

Ezen a napon is ugyanúgy battyogtam felfelé a mezőkövesdi főbuszmegálló felé, mint mindennap, az idő is az őszi körülményeknek megfelelő volt, elborult, hűvösebb, depressziósabb hangulat uralkodott, a Nap is elbújt inkább a takarója alatt, és csak halovány mosolyt küldött a Föld felé, egyfajta gesztusként, hogy mellettetek állok nem hagylak el benneteket de mintha ebben ő maga se hitt volna. Csak pihenni akart, egyedül lenni hátha más is beragyoghatja a Földet az ő fényén kívül. De ez a hangulat volt leolvasható az utcán emberek arcán, sétálgattak, siettek vagy éppen csak araszoltak a saját céljuk felé, érzelemmentesen elgondolkozva a saját bajaikon, hibáikon vagy akár a többi emberen. Még volt egy kis idő a buszom indulásáig s gondolkoztam hogy elnézek a helyi kis tó, a Kavicsos felé ahol annak idején rengeteg időt töltöttünk barátokkal, hol vidám hangulatban, hol pedig a lelkünket sújtó kérdéseket megvitatva, hol csak elvonulva a világ elől ott, ahol egyedül érezhettünk magunkat, átadva magunkat a hely és a víz lassú sodrásának ahogy a szél lágyan simogatta a felszínét, egyfajta nyugalmat és alig érezhető feszültséget adva az ottartózkodásunknak. De aztán, inkább lefordultam a sokaság felé akik a buszra vártak, locsogva vagy éppen felszínes témákat megosztva egymás között. Néha én is gondolkozok, hogy talán nekem is át kellene adnom magamat a felszínességnek, nem pedig az állandóan szorongató kérdéseknek vagy éppen gondolatoknak, amik jelen esetben is a fejemben peregtek egymást legyőzve. A fülembe a Theatres Des Vampires - From The Deep lassabb orgonarésze csengett és vártam arra hogy felküzdhessem magam a busz egyik üres ülésébe, ahol elkezdődhet a haza felé tartó utazásom, illetve a lelkemben lévő hullámvasút elindulása. Még akkor nem tudtam hogy akkor egy teljesen más utat is befogok járni, és nem csak a fizikait. 

Mire aztán végre beért a busz, és sikerült felkerülnöm rá, fél füllel meghallgatva az idősebbek párbeszédét a diákságról, akik tiszteletet nem ismerve majdhogynem fellökik az öregeket és felnőtteket, pedig mennyire egyszerű dolguk van. Persze. Egyszerű. Annak idején ők is jártak iskolába, tudhatják milyen érzés 6-7 órát végigülniük, figyelve az órai anyagra, jegyzetelni és elraktározni azt az agyuk olyan szegletébe amit akár a sírokat, lezárnak és soha ki nem engednek. Lehet fiatalok vagyunk, de nem robotok. Aztán inkább nem is gondolkoztam tovább ezen, hanem elfoglaltam a busz leghátsó szegletének egyik sarokülését, ahol mindig is szeretek ülni, ahol nyugodtan lehet gondolkozni, pihenni vagy akár csak merengeni az emberek viselkedésén. Közben átváltottam a Trans Siberian Orchestra egyik musicales, ám bár rengeteg mondanivalót tartalmazó Epiphany című számára és vártam ahogy az öregecskedő busz motorja lassan felbőg, kibocsátva a rengeteg szén-dioxidot a levegőbe, hogy onnan utat törjön magának felfelé a magasba.  

Aztán, ahogy a hazaút elkezdődött úgy lehunytam a szemem és lelkem elragadta a fizikális észleléstől a kezdeményezést, és a lelkem sötét erdejébe találtam magamat, szinte rögtön az álmok birodalmában. Nem az álmosságtól vagy a fáradságtól, hanem a megválaszolatlan kérdések elnyomtak egy olyan helyre ahol metaforikusan kaphatok választ a dolgokra, és a post szempontjából is kicsit nehezebben vehetik észre azok akikről szól ez az egész. Az égre felnézve szürkés, elborult masszát láthattam, ahogy a felhők lassan hömpölyögtem tova, egy kevés kis napfényt se beengedve a szürkés-fekete talajnak, és a magas fák sűrű erdejébe, ahol összekapcsolódó ágak, bokrok alkották azt a nehezen járható terepet, amit az én személyiségem jelentett. Magamat leginkább mindig is egy természetközeli, hegyek, völgyek fák közé tudnám elképzelni, így ezért is találhattam magamat ebben a fiktív valóságban. Egy távoli messzeségből hallottam ahogy zongora szól, de olyan távolian hogy csak sírásnak vagy túlvilági hangoknak lehetett betudni mint egy horror filmben, távol a valóságtól. Ahogy elindultam, a fű sercegett a lábam alatt, csakúgy mint amikor gondolkozol átcikáznak az agyadon és hirtelen el is tűnnek, átfutó emlékképek amiket egy adott helyzet hoz ki belőled, pedig azt hitted már régen eltemetted őket mélyre, soha elő nem kerülve a felszínre.

Zombiként, agyatlanul haladtam előre, ismertem a járást, hiszen a saját lelkembe jártam, de kissé kuszán, óvatosan, hisz én magam sem ismerem teljesen magamat. Nem is csodálkozom hogy a barátaimnak mindig tudok meglepetéseket okozni, mindig képes vagyok újat mutatni, hiszen én magam sem vagyok teljesen tisztába a lelkem és a személyem összes kapocsával, rétegével, éppen ezért a távolban én is láttam hegyeket, amik oly távolinak tűntek hogy nem tudhattam mi van mögöttük. Talán az Óperencia, vagy a Pokol égő mezői esetleg egy kietlen sivatag, ami még feltérképezésre vár, hogy kitörjön belőle a víz?

Én magam sem tudtam minden választ, de aztán hirtelen észleltem egy kis tündért, aki zöldes szemével meredt rám. A gondolatai szinte harsogtak a szerelemről, a boldogságról, az ajkak gyengéden egymáshoz kapcsolódásáról illetve az égető vágytól és szeretettől ami tőlem távolinak hatott és szinte érthetetlenül néztem. Körülötte a virágok sokkal fényesebbek voltak, mintha a nap áldotta volna meg őket, és a fények is inkább emlékeztettek Elízium földjére, a túlontúli boldogságra, az olyan mesékre ahol a boldogság örökké tart és semmi nem vethet véget a fény gyönyörének, ahol az árnyékok nem vetülnek rá a benne élő lényekre. Belépve a tündér hatókörébe különösen hatott ez az érzés, szinte éreztem ahogy a hely melege a hideg lelkemmel észlelve szinte izzadságcseppeket, nyirkos, természetellenest érzést keltett. Szinte sütött az öröm és a pozitív hangulat ebben a térben, a tündér szeme mégis egy kis halvány félelmet tükrözött. A vékony száját halk suttogásra nyitotta és panaszkodott arra, hogy a többi tündér társai eltávolodnak tőle, önzőnek nevezik és hogy régi kapcsolatokat veszít el, és hogy érzi rajtam is a közönyt az ő boldogságára. A szeme vádlóvá vált, mert érezte a gondolataimat, hogy igazuk van, a szerelemtől mindenki csak önző lesz egyszer, és senki sem kivétel ezelől. Nem kellett megszólalnom éreztem ahogy kiolvassa a fejemből, mintha szemtől szembe mondanám neki. Vádlóan nézett rám és nem értette, számára a természetes az hogy a szerelem elhatalmasodik az ember felett, és minden percét a tündérével töltsön,. Felismertem a tündért, ahogy vádlón a szemembe nézett és kimondatlanul is bunkónak talált, és vádolt hogy majd ha te is így érzel. De hisz akkor a barátok csak töltelékek a szerelem nélküli szívben? Ez lenne a mi dolgunk az emberek kapcsolatába? Érezte az igazság súlyát a szavaimba, de talán nem akarta beismerni. Valamilyen téren érezte, hogy elfogadom azt, hogy ez egy természetes folyamat, hogy mindenki önző lesz a végén, de én nem akarom ezt vaskarommal küzdenék ellene, hogy megdöntsem ezt a várat és az legyen amit szeretnék: barátok és szerelmek teljes egymásba kapcsolódása, önzőség nélkül. Ugyanis az örök szerelem és örök boldogság, csak a mesében létezik, ahol a fehér lovag palástján ringatja a királylányt addig, amíg az ég tejszínűen fehér. És én nem akarok olyan lenni, nem akarok tündérmesékben élni, a világ kegyetlenebb és nekünk szükségünk van más emberekre is ahhoz hogy képesek legyünk átélni a világ szörnyűségeit. Ők fontosak, a szövetségeseink akik fogyasztják a várunkban a saját erőnkből learatott gyümölcsöket, és segítő jobbot nyújtanak ha netán renoválnunk kell egy árvíz miatt a várat.

Hirtelen valami megállt és visszatértem a fizikai valóságba. Egerlövőn járhattunk, ugyanis a buszon még mindig sok ember járt, és 15:10 körül járt a digitális óra. Elhúztam a számat, és egy sokkal pörgősebb tételre váltottam, Ensiferum - Lai Lai Hei. Gondoltam hátha ez ébren tart. De aztán, hirtelen, ahogy a busz továbbfolytatta az útját, a lelkem ismét visszataszított az erdőbe, nem hagyva hogy a kérdései tovább ott fulladozzanak az agyam folyóiba.

Ismét az erdőbe találtam magam, egy ösvényen, ami földútként volt kitaposva az erdőben, körülötte ritkás sövényekkel, korhadozó fákkal illetve néhány új bimbókat hozó virágokkal, illetve kis facsemetékkel. A távolban valami örömtánc hangjait illetve mulatozó hangokat, és akusztikus gitár vidámabb pergését véltem felfedezni, de aztán közelebbről is jöttek a hangfoszlányok éneklő, pergő, gondtalan nimfákat véltem felfedezni, akik egy csoport elf társaságában mulatták az időt. Bizonyára már eljöttek a vigasság helyszínéről. A szemeik nem éppen a teljesen tiszta világnézetről, vagy világban tartózkodásról árulkodott, de ezzel nem is volt baj, néha én magam is szerettem volna elfként betérni egy ilyen vigasságba, persze csak kikapcsolódásnak vagy éppen levezetésnek. Néha meghallgattam az ő történeteiket, jókat is nevettem velük ízesen, és részt is akartam venni velük együtt ilyen eseményeken, aztán megláttam azokat a lényeket akiket lenéznek és kitaszítottnak tartják az elfek és a kísérő nimfák, a részeg kentaurokat, akiknek az életcéljuk kimerül a naponta való fetrengésbe és az alkoholt víz helyett való fogyasztásba. A kentaurok olyan lények voltak akiknek az agyuk és az egész életüket ezek a bálok és az alkohol tette ki, teljesen szánalmasan fetrengve az elfek között, akik a bál végeztével visszatértek a mindennapi teendőikhez, míg a kentaurokról már korán reggel érződött az alkohol szag, és úgy élték le napjaikat. Noha az elfek némelyike is szeretett a kentaurokkal együtt mulatni az időt, sokkalta szabadabban, de azért a nagy részük visszatért a saját fajtájának életszínvonalához és a sajátjához. Ahogy a csoport elhaladt mellettem üdvözöltük egymást és néhány örömteli vállveregetés után megláttam egy nimfát, akit jól ismertem, és a tudást legjobban szomjazta a kentaurok között, röhögcsélve és nevetve a saját maga által okozott helyzetben. Miért? Miért kell ilyenné változnia egy olyan nimfának aki eddig a könyvek és a tudást bújta, egy kentaur közé süllyednie? Nekem is elkezdte volna mondani a mondandóját de valahogy képtelem voltam jószívvel hallgatni, éreztem ahogy az agyam egy emlékképet küld a fejembe és egy egész emléksorozatot, egy másik nimfáról aki hasonló sorsra jutott, pedig személyes célként kezeltem, hogy ne jusson el odáig, ugyanis fontos volt az életembe, és sokat alakított a lelkemen. Neki a kentaurok erőssége, felszínessége, és világról alkotott nézetei jobban bejöttek, így le kellett mondanom róla, ami egy kis vágást is mért a szívemre, ugyanis oda nem követhettem, akármennyire is vagyok szélsőséges. A seb begyógyult, és én rájöttem hogy az emberek maguk döntik el hogy melyik oldalt válasszák. Hiszen mindenki egymaga dönt, és egy maga van. Akkor az életének könyvét mért kellene másnak megírnia helyette? Csak a remény marad arra nézve, hogy az ő könyvének tintája aranyszínűen fog ragyogni, miután rájön hogy a fekete tintával bár könnyebb írni, de az idő múlásával sokkal hamarább elhalványul mint az arany ami még évtizedekig is halványan pislákol a világ szürkeségébe.

Újabb megálló következett, és a fejem kissé elbillent az addigi helyzetéből, ismét kizökkentve a földútról és az elfekről. Körülöttem kicsit fogyott a tömeg, noha a gyereksírás, beszélgetés, vagy fennhangon való szidása egymás anyjának még mindig betöltötte a busz amúgy is zsúfolt levegőjét. Bizonyára Négyes vagy Borsodivánkán járhattunk, nem tudtam pontosan. De most már vágytam vissza oda, ahonnan a busz kizökkentett. Most egy kicsivel sötétebb zenére vágytam én is, így a Cross Borns - Hallhatatlan Vágyódás című szám jutott az eszembe.

De nem oda kerültem vissza. Ahogy a lelkem furcsa, negatív dolgokkal találkozott az erdőben tartó való utazása során, az ég mégjobban beborult, a szürke fellegek most kicsit sötétebb tónusban világították meg a fák között pislákoló talajt, amitől a látás nehezebbnek bizonyult. A távolban most viszont egy törpét kukkantottam meg, aki szúrós, mégis kissé fennkölt szemével engem nézett, árasztva magából az erőt, és a kissé flegma kisugárzást, mutatva hogy ő már pedig erős. A szeméből rögtön tudtam ki ő, és rögtön tudtam hogy miért pont egy törpét választotta a lelkem, pedig maga akire gondolok nem is törpe. A törpék elég érdekes lények, ugyanis elég nehezen nyílnak meg az embernek, vagy akár egymásnak is, általába sose azt mutatják amit gondolnak, és éreznek, elég távolságtartók és elég könnyen tudnak flegmák, illetve bunkók lenni. Közelebb mentem hozzá, mint általában hiszen vele mindig is el tudtam beszélgetni olyan dolgokról amikkel mással nem tudnék, noha a lelki beszélgetéseket mindig kerülte, vagy inkább csak felszínesen válaszolt, míg a sajátjáról se szívesen beszélt. Legalábbis velem. Ezzel nem is volt baj, tiszteletben tartottam, de valahogy soha nem tudtam egy ágra vergődni abban a tekintetben hogy akkor most mi végülis hogy állunk. Mert, bár a barátságot lehet érezni, de ő olyan gyakran tudta válogatni a nyitottságot, mint az ember a szívverését. Körülberül így tudnám kifejezni, ugyanis a szív hol bezárul, hol kinyílik, és ő ilyen volt. A szeme nem sok jót sejtetett most se, pedig még egy kis idővel ezelőtt nyitott volt, boldogabb és közelebb engedett magához, vagy csak jobban elviselt? Elkezdtem volna vele beszélgetni, de a szavai néhol gúnyosan, vagy akár sértőnek is hathattak a számomra, és nem értettem miért. Miért kell velem folyton ezt csinálnia? Talán attól tart, hogy ha közel engedne magához, akkor talán a kapcsolatot én mélyíteni szeretném, vagy csak ilyen az alaptermészete? Nem mélyíteném tovább, hiszen semmi értelme nem lenne, de akkor mért kell változtatnia a hozzá állását az én irányomba, mért kell bunkóbbnak lennie velem. Vagy csak egymaga akart lenni, vagy...Nem tudom. Talán nem nekem kell közeledni, sőt egyáltalán nem is kell, ő kinyílik néha, vágyik a társaságomra aztán pedig nem. Ő ilyen, nem kell nekem azon gondolkoznom, hogy miért húz és taszít közel magához mint a mágnes a vasat, egyszerűen ő néha normális, néha bunkó. Kérdések egész sora játszódott át a lelkemen, ahogy a kis tisztáson ültünk egymással szemben, és ő el volt foglalva a saját dolgaival, beszélgetve a többi ismerősével. a tisztás kissé hideg volt, a sötétség miatt kevesebb hő is jutott be az erdőbe, és közelebb kerültem egy kisebb hegyhez is, aminek a tetején tisztán látszódott a hó és jég.

Nem tudtam elgondolkozni azon, hogy mi lehet a hegy túloldalán, vajon a lelkem melyik szeglete amit nem ismertem mert ismét megállt a busz, és akkor megláttam hogy esik. Az eső, csakúgy ömlött az ablakra, és onnan pedig egészen lefele az útra, ahol megállt, felszáradt és az "élete" véget ért. Hamarosan már otthon voltam, ugyanis a tiszabábolnai kocsma körvonalait véltem felfedezni. Vissza akartam térni most már, mert még rengeteg kérdésre akartam válaszolt kapni. Visszahunytam a szemem, várva hogy visszatérjek a lelkem sötét erdejébe. Az egyik kedvenc számom jutott az eszembe, de inkább átváltottam a közelebb lévő melankolikusabb, zongorásabb Angizia egyik legjobb számára, a sötét, borús Siehst du dein Köpchfen im Spiegel? Nein. című számára

Az odakint aláhulló eső a lelkemet is megérintette, hiszen amikor visszatértem és kinyitottam a szemem, éreztem ahogy valami folyik le az arcomról. Biztos voltam benne hogy nem könny, hisz a sírás egy olyan dolog volt amit talán 2-3 alatt egyszer nem tettem meg, semmilyen körülmény miatt. Éreztem ahogy az eső áztatja a hajamat, és behatol a pólusaimba, kitágítva azokat, és itatja a földet s a fákat. Ahogy felnéztem az égre egyre sötétebb lett, és elgondolkoztam azon, hogy vajon az esőcseppek Isten könnyei lehetnek-e a világ fájdalmáért, és az emberekért? Sírásra kézteti-e vajon az emberek nyomorúsága vagy éppen igazságtalansága, amiatt hull alá ilyen erősen vagy épp gyengéden a föld felé? Vagy csak inkább látva, mit teremtett inkább nem sír hanem egyszerűen ránk vizel? Vajon melyik lehet a kettő közül? Nem vagyok vallásos, de ilyen szempontból nézve elgondolkodtató hogy vajon melyik lehet az Eső bibliai megfelelője. Éreztem közben hogy halk patadobogás közeledik felém, és mikor megfordultam a szívem szinte rögtön összeszorult, a gondolat és a találkozás szinte kivett belőlem minden értelmes gondolatot és érthetetlen cselekedetek és kockázatok vették át a helyét. Unikornisként állt előttem, fehéren ragyogva a sötétségben és szarvát egyenesen rám tartva, naiv és örömteli szeme kérdőn furakodik az én barna, ámbár sokkal borúsabb tekintetembe, szinte átfúrja magát a kérdése a szememen, amire szinte képtelen vagyok őszintén válaszolni, mert én se értem és én se szeretném ha a kérdés egyáltalán felvetődne. Hangja tisztára olyan mint a távolban épp halkan éneklő női énekhang, lassú zongorakísérettel. De felvetődik, és magamra gondolok amiért önzőn reagálok le olyan dolgokat ami teljesen természetes. Késztetést érzek arra hogy odamenjek és megöleljem, hiszen mikor legutoljára láttam akkor az erdőben épp kezdett a nap derengeni, és eljuttatott arra a pontra, ami miatt a sötét hegyekből már csak egy felhős fa a lelkem fő színtere. De tudtam, hogy nem tehetem meg bármennyire is szeretném, még ha csak egyszerű baráti gesztusból is, mert a pletykák és az értetlen fülek és szemek elindítanának egy olyan folyamatot amit ők hisznek, és nem pedig megértenék. Bármennyire is hiányoznak azok az idők, amikor együtt lebaktattunk a hátán ülve a meredek hegyekről, egyre közelebb jutva oda, ahol most éppen állunk, és emlékezve azokra az időkre amikor a combján pihenve melegebbek voltak a sötét, hideg éjszakák és álmaimban is világosabb volt. Nem szerelem ez, semmi ilyen mélyebb érzés, csak hála egy barátságért ami leginkább hatással volt a jelenlegi önmagamra, hogy a lelkem és én az legyek aki ott áll éppen előtte, és annak aki megmutatta hogy lehet teljesen más mederbe helyezni az életem. Persze, ő ezt nem tudja, soha nem is mutattam ki neki, jobb ha ezt megtartom magamnak, de így van. Nem tud róla, nem is tett érte szándékosan épp ezért volt rám nagy hatással. Nem akarom hogy a múlt megismétlődjön, de ha akaratlanul is melegítette a vállamat, akkor vajon akaratlanul is meg tudná ismételni a múltat, amit el akarok üldözni magamtól és végre megtalálni az ideális biztos pontot? Biztos hogy ez lenne? Persze, az agyam vészharangokat kongat, hogy ne bízzak teljesen az emberekbe, hiszen a múlt ekhói sötéten nevetnek rám, de a szívem is küld olyan jeleket, amik arra engednek következtetni hogy a múlt legfájdalmasabb pillanatai is elmúlnak, és a változás segítségével, még azok is visszatérhetnek. Bízni akarok, és ugyanúgy lenni mint mikor a hegyekről összekovácsolódtunk, de a kockázat méregként terjed szét az ereimben, lezsibbasztva az agyamat, ráadásul olyan kis apróságokkal etetve magát, amiben én is, és ő is hibásak vagyunk. Meg akarom vele beszélni, de vajon érdekli annyira őt, mint mondjuk engem? Talán jobb lenne hátrébb venni az agarakkal, és kissé elzárkózni, de ez vele szemben nem lenne igazságos. Szeretném ha ez az ügy megoldódna, még nagyobb erőt adva nekem mint amit épp magamban élek fel a tartalékaimból, és ehhez kellünk mind a ketten. De egy biztos: ez így nem maradhat. Mert vagy engem bánt, vagy őt. Igazából, mind a kettőnket. Így csak csendben állunk egymással szemben, az eső folyik a hajamról, és a ruhámról és az agyam kattog ezeken a gondolatokon ő pedig ugyanúgy néz és közeledik, a tekintetéből kiolvasható az alábbi mondat: "Mi bajod van?" Már nyitnám a számot, hogy kiadjam a gondolataimat mikor...

Mikor egy hirtelen fékezéssel a busz megáll, és érzem hogy a kezem ökölben, a másikkal erősen a velem szemben lévő ülés fejfáját szorítom, úgy hogy fehéren izzanak az ujjaim. Tiszadorogmán vagyunk, ott is az utolsó megállóban. Már csak egy megálló és otthon vagyok. Viszont, valahogy ahogy a találkozás megtörtént a lelkemben lévő unikornissal, valami vidámabb zenét szerettem volna hallgatni, hátha kicsit feldobja a kedvem. Megláttam a Koorpiklaani nevű mappát, és bele is mentem, a Vesilahden Verajilla című számra kapcsoltam a lejátszót, és a szájharmonika el is kezdődött. 

Csakúgy mint az én utolsó fázisom a lelkemben lévő kalandozásban. Hamarosan hazaérek, ahol átadom magam a tanulásnak, de addig ismét egy földúton találtam magam, hol cserjékkel, hol dudvával, de viszont teljesen egyenes volt, és párhuzamosan szakította át a teret, mintha soha nem akarna megállni és véget érni. "Ha az élet az országút, akkor a lélek az autó" című Meat Loaf idézet jutott az eszembe, és elindultam rajta. Valahogy mosolyra húzódott a szám, egy kis elhaltra, mert még az unikornissal való találkozás mindig ott élt bennem, de valahogy az is megoldhatónak bizonyult már, mert tudtam hogy nem végződhet úgy a történet. A szellő lágyan fújt, és szárította a vizes hajamat, mégis kicsit fáztam és összébb húztam a pulcsit magamon, amikor megláttam egy fekete papírlapot összegyűrve az úton, ahogy áthaladt a dudva irányába. Gyorsan felkaptam és kicsit kisimítottam hogy el tudjam olvasni a rajta lévő írást, ami gyors kézírással, elég csúnyán és drasztikusan volt írva piros betűkkel, mint a vér. Érzésekről, fájdalmakról, örömökről volt benne szó és enyhe kilátástalanságról, reménytelenségről. Nagyon tetszett a szöveg és tudtam hogy ki írta e sorokat, és tudtam, meg kell vele ismerkedni, egy viszonylagosan rokon lélek. Felnéztem az útra és láttam több fele is ilyen papírlapokat, figyelmesen végigolvasva őket, és azokat a lapokat amelyek tetszettek, eltettem őket. Ahogy olvastam a sorokat, egyre mélyebben haladtam az úton, amikor oldalra nézve megláttam, néhány elfet, akik közül az egyik megállt és kilépett elém. Olyannyira ismerős volt az arca, és akkor egy teljesen nyilvánvaló dolgot közölt velem, ami szinte végig ott volt magam előtt de nem vettem észre, nem éltem a lehetőséggel, mert azok akikről eddig írtam elvették a figyelmemet róluk. Pedig ő mindvégig ott állt a háttérbe, és én láttam őt, néha a messziből meséltem is neki emberekről akikről fent beszéltem, de mégse hívtam oda hogy menjünk el vigadjunk egyet közösen és a barátaival, a többi bohóccal. Pedig, ők érthettek volna meg leginkább, hiszen ők is ugyanolyan elfek mint én, csak éppen soha nem figyeltem úgy rájuk. De most mégis, mintha valami elhatározás lenne afelé hogy inkább közelebb kerüljek az elfek közé, a társaim közé és ne csak a nimfák között keressem azokat akiket a legjobb barátaimnak mondhatok. Hogy ezt hogyan fogják fogadni, vagy van-e még rá esély hogy kijavítsam a múltamban ezt az elvétett hibát, már csak a jövő fogja eldönteni, és persze ők. De, én szeretnék egy próbát tenni ezzel a lehetőséggel. Ők eközben már elmentek, vagy lehet talán nem is álltak ott, csak egy délibábként jelentek meg a vizes fejemben és a víz miatt láttam őket, nem tudom. Vettem egy nagy levegőt, és megtettem a következő lépést a nagy ismeretlen és sötétség felé, míg a háttérbe éreztem ahogy az eső után a nap átszakítja a felhők komor függönyét és egy erőteljes sugarat lövell az út felé, ami miatt egy kicsit világosabb lesz a távoli sötétség, de még mindig elég tömény ahhoz, hogy óvatosan tegyem meg a lépéseimet és hozzam meg döntéseimet...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr632288759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

leon_fate (törölt) 2010.09.11. 19:49:47

Én csak ámulok és bámulok Jana. Micsoda világ, micsoda fantázia két behunyt szem mögött. Minden elismerésem ezért az írásért, amit egy egyszerű utazás unalmassága váltott ki belőled :O Elképesztően megfogó, és hihetetlenül tuti :D Ez alapján szinte megismer téged az ember.

Fogadd hát egy amatőr író tiszteletét amigo. ;D

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.09.11. 19:55:26

@leon_fate: Köszi a kommentet, kíváncsi voltam a véleményedre ;) :D

Hát, mondjuk sok részt itthon írás közbe találtam ki, csak az utazás az jó háttéralap volt, ezt az ötletet kicsit tőled vettem el :$ :D

leon_fate (törölt) 2010.09.11. 21:07:16

Csak örülök, ha egy ilyen íráshoz egy kicsit is hozzájárulhattam, mert iszonyatosan jól sikerült az már biztos :D

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.09.12. 10:40:12

@leon_fate: Egyszerűbb volt így megírni mintha akikről írtam megemlítettem volna őket. Így legalább teljesen kiadhattam magamból amiket gondolok :)

Szkot 2010.09.12. 18:18:09

Ejha... Tényleg nagyon jól tudsz fogalmazni, és egy percig nem éreztem azt, hogy unalmas lenne. Sokat aggódtál a hossza miatt, szerintem feleslegesen. Érdekes, úgymond izgalmas. Akik viszont nem értik ezt a művészetet, azok vagy nehezen, vagy sehogy nem érthetik a gondolataidat. Bár az ilyen ember általában nem is olvas blogokat. Az értelmezéshez szvsz egy kicsit téged is kell ismerni.

És ahogy előttem mondták: "Fogadd hát egy amatőr író tiszteletét amigo." :)

Ui.: Jut eszembe, Twitteren az RT elmaradt. :) Mindjárt pótlom.

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.09.12. 18:47:41

@Szkot: Nos, ez a post tényleg személyes, volt olyan aki tudott róla hogy benne lesz, mégse ismerte fel magát rajta xD. Hát, valamennyire igen ismerni kell hogy tisztában legyél azzal milyen érzések kavarognak bennem és KI(K) miatt :)

Roxy_Christ · http://roxychrist.blogspot.com/ 2010.10.03. 01:00:30

hűű, hát ez nagyon tetszett. gratula hozzá:) irigylem a fantáziád. ^^
az érzések pedig nagyon-nagyon ismerősek, átérzem őket =)
tetszik ahogy fogalmazol, csak így tovább^^

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.10.03. 12:00:22

@Roxy_Christ: Köszi a kommented :D...Azóta volt ami alakult, de volt ami ugyanúgy maradt =)...Próbálkozok-próbálkozok a továbbiakban is :D...igaz lehet nem novellásan :P

Katzeryn 2011.01.12. 20:36:33

Egyébként nem kevertem össze, ezt olvastam :D Csak nem olvastam végig ezt se, mert nem vettem észre a tovább nyilat :D
Nekem egyébként nagyon tetszik ez az egész post, nagyon sépen fogalmazol, ez vitathatatlan. :)
És igazuk van az előttem szólóknak abban, hogy kell egy bizonyos fokú ismeretség ahhoz, hogy meg lehessen érteni egy postot, s azok alapján amiket beszéltünk msnen is, ráismertem 1-2 dologra :)
Gratulálok. ^^

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2011.01.13. 18:30:09

@Kaley: Ejjnye, pedig direkt oda írtam, hogy senki ne tévessze el :D...Az emberekre tényleg csak úgy lehet ráismerni, ha engem is ismersz, de aki csak így ismeretlenbe elolvassa, az lehet jobb képet kap arról, hogy mit is érzek ezekkel az emberekkel kapcsolatban, mintha azt írnám hogy Leila vagy Béla vagy Karcsi :D
És köszönöm :$

Katzeryn 2011.01.14. 03:02:24

Igazad van, mert igy nem a személyre koncentrálnak, a névre, hogy ki lehet az, hanem az érzésre, és nem is annyira fontos, kiről van szó :)
De hát látod, az én esetemben ez nem jött be, rögtön 6 kommenttel támadtak le, ami most 19-re nőtt, és már belefáradtam ebbe a vitába... :/

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2011.01.14. 16:52:19

@Kaley: Amikor írtam ezt a postot, ráismert magára de nem változtatott :/...pedig én próbáltam anno :)
süti beállítások módosítása